Egy ismerősömnek,akit személyesen nem ismerek, tavaly született gyereke. Tegnap írta ki,hogy szétmentek a gyerek apjával. Leírt egy csomó dolgot, hogy hogyan romlott meg köztük a viszony,meg mit próbált, és hogy a pasi a végén azt mondta, ő nem akarja megpróbálni megjavítani ezt.
Azon kezdtem el filózni,hogy mi lehet az oka annak,hogy olyan sokan mennek szét a gyerek születését követő egy-két évben, vagy a második születése után,mások meg együtt maradnak.
Valamiért, azt soha senki se mondja,amikor az ember gyereket vállal,hogy miért lesz ez nehéz,csak hogy nehéz lesz. Nem mondják el,hogy a nőnek megváltozik a teste, a hormonjai össze-vissza buliznak, a férfi is változik, hiszen olyan felelősség kerül a vállára,amit fel kell dolgoznia. Nem mondják el,hogy megváltozik kettejük kapcsolata, hogy nem lesz annyi idejük egymásra,mert a gyereket életben kell tartani, ha meg nincs segítség,akkor pláne problémás az egész. Nem mondják el,hogy a gyerek mivel jár,hogy nem az a habos-babos cukibogyó,hogy bőg, hogy nem tudod miért,hogy nem tudsz aludni, hogy mindenki csak rá lesz kíváncsi, rád nem (én igyekszem tudatosan kérdezni mindig a szülőket is), hogy milyen pszichikai teher,hogy ketten vagytok érte felelősek. Senki nem beszél arról,hogy miért nehéz,csak baszogatják egymást az anyák,hogy szarul csinálja a másik, baszogatják az apákat,hogy miért nem megy már annyit sörözni,minek siet annyira haza,baszogatják a párok egymást, mert a fáradtságtól felnagyulnak azok a problémák,mint a "fordítva tette oda a wc papírt" ami egyébként nem zavarna.
És persze nem beszélgetnek erről otthon, csak veszekedés lesz, nem mondja el a friss anya,hogy csak annyira lenne szüksége,hogy egy kicsit ne a csöcsén függjön a bébi,hogy ne csak anyának,hanem ahogy korábban, nőnek is lássak, nem szól,mert "majd megoldom!". Az apa nem mondja el,hogy mennyire fél a kezébe venni az újszülöttet,hogy rosszul van a kakás pelenkától, hogy szeretné ha a felesége mellei nem csak a gyerek táplálására szolgálnának.
Nem szólnak,hogy segítségre van szükségük,hogy visszataláljanak egymáshoz,hanem mind a ketten megpróbálják majd egyedül! Nem osztják meg egymással a félelmeiket, és nem mondják meg ha rossz kedvük van, vagy hogy miért van. (Azt se ha nem tudják miért van.)
Pedig egy család születésekor szerintem extra fontos lenne az, hogy a szülők beszéljenek egymással (és nem egymáshoz) hogy elmondják,leírják,lerajzolják vagy bármilyen számukra megfelelő módon kommunikálják a hogylétüket, meghallgassák egymást és egyik se mondja a másiknak,hogy "ne hisztizz, ne picsogj!"
Nagyon remélem,hogyha mi egyszer eljutunk ide,akkor mi képesek leszünk megugrani ezt, és nem fogunk elválni/szétmenni a gyerek születése után sem.
