Ezzel van tele minden.
Nem tudom elképzelni, és nem akarom átélni,milyen lehet a légisziréna hangjára riadni. Milyen lehet összepakolni mindent,ami a túléléshez kell, egy táskába, és otthagyni az otthonod.
Nem tudom elképzelni azt a rettegést.
Nem akarom átélni, nem akarom hogy a lányom átélje. A lányom, akinek a legfőbb gondja, hogy nem mindenhol éri el a kilincset, hogy nem mászhat a tv asztalra, hogy nincs mindig tejszínhab ebédre. Aki most békésen alszik az ágyában, ölelve a Boribonját, és alig egy hónap múlva tölti a kettőt.
És közben mégis képek peregnek a szemem előtt, hogy cipelem a hátamon őt is, elől a nagy hátizsákot(vagy fordítva) benne, mindennel,ami belefér,hogy menni kell, ketten, mert az apját elviszik harcolni. Hogy mindenünk amiért dolgoztunk, egyik napról a másikra semmivé lesz.
Mert felnőtt férfiak úgy gondolják jogot formálhatnak a hazámra.
De félni nem félek, mert az agyam már most terveken dolgozik, mi lesz, ha menni kell. Mi lesz ha indulni kell. Mit kell feltétlenül vinni és mi az,ami maradhat. Vagy ha nem kell menni, de nem lesz áram vagy gáz huzamosabb ideig. Mennyi fajta ételt tudok krumpliból és néhány fűszerből elkészíteni?(rengeteget), tudok-e kézzel hatékonyan mosni? Beférünk e ketten a hálózsákomba, vagy majd kinyitva alszunk benne?
Csak attól félek, hogy nem tudom őt megvédeni, hogy bántják, és én nem tudom megvédeni.
Eszembe jutnak a nagyszüleim, akik túlélték és egész életükben a túlélők lelkiismeretfurdalásával éltek.
Borzalmas dolog ez a háború.
Holnap viszek egy kupac adományt, pelenkát, betétet, babakaját, energia szeleteket, ilyesmit, egy leadó pontba.
Legalább tényleg jótékony célra költöm az adóvisszatérítésem egy kis részét.
