Amikor káromkodni volna kedvem

Nagyon nehéz néha, hogy ne küldjem el egyik - másik kölykömet a jó büdös francba. Csak még ennél is csúnyábban.
Sosem vártam el egyetlen diákomtól sem, hogy szeressen, én se szeretek mindenkit. De tisztelem őket. Na ez az a tisztelet, amit sem tőlük, sem a szüleiktől nem kapok meg. A minimális.

Amikor egy gyerek közli, hogy "mert az Anna csak egy napközis" (what nincs is nálunk ilyen) akkor két okból megy fel bennem a pumpa.
Az egyik, hogy nem meri a szemembe mondani.
A másik, hogy ezt degradráló jelzőnek szánja. Mintha a napközisek nem lennének tanárok, mintha nekik nem ugyanaz lenne a végzettségük.
Tény, nem tartanak órát (van ahol igen) tény, délután vannak a gyerekekkel.
De baromi sok munkájuk van. Teljesen más egy fáradt gyerekcsapattal bármit is csinálni, mint egy frissel, teljesen más dolguk van.
Én szerettem napközis lenni, akkor is ha még a szakmán belül is a legalján helyezkedünk el hiearchiában.
Szerettem a gyerekekkel játszani, foglalkozni, beszélgetni, olyasmikkel törődni, ami a délelőtti menetrendbe nem fért bele.

9 hét (vagy ahogy egy kollegám mondta 36 tanítási nap, ebben az osztálykirándulás is benne van).

Mi megy haza?

Néha annyira szeretném tudni,mit mesélnek otthon a kölykök. Például hogy ment haza,amikor egy csúfolódás után azt mondtam,hogy ez mocsok viselkedés volt. Vajon azt mondta-e a gyerek,hogy őt mocsokoztam-e le vagy sem?
Hogy amikor nem mondom,hogy milyen óra van,akkor hazamennek-e azzal,hogy elmaradt az óra, holott volt, csak nem mondtam?
Hogy amikor másfél óra után nem megyünk ki, meg be kell jönni,akkor vajon az megy-e haza,hogy nem megyünk ki(gyanítom,hogy igen, az értékelések alapján).

8 hét. Ezt mantrázom. 8 hét.