Az allamalapitas unnepe

Valahogy az en eletemben hagyomanya van annak, hogy barmilyen is legyen az idojaras, megnezem a tuzijatekot a Duna partrol. Az utobbi 10 evben ezt Mttsekkel tettem, elotte is baratokkal vagy apuval, egyszer-egyszer anyuval. Gondoltam mar ra hogy elotte reszt kene venni az egyeb progikon, vajon akkor milyen elmeny lenne. A tegnapi tuzijatek nekem nagyon tetszett. Kicsit ujra gyerek lehettem es ott orultunk a mindenfel raketaknak, abraknak, szineknek. A zene is jol el lett talalva hozza. Aztan hazamentem es azt lattam, hogy egy kulfoldon elo ismerosom Boldog Szuletesnapot kivan az orszagnak, am alatta kommentben kifejtik, hogy ilyen szanalmas orszagnak csak szanalma szuletesnapja lehet, es bevallom neken ez fajt. Mert szerintem a mi hazank nem szanalmas. Oke a vezetoit peklapattal utnem agyon, es vannak benne szanalmas emberek, de hat ilyen hol nincs? Mitol szanalmas egy orszag? Azert mert a vezetoi ilyenek? Mashol is ilyenek csak nem ennyire latvanyosan.Azert van benne nem keves marharepa, aki szereti keverni  a bajt? Mas orszagban is van ilyen szep szammal. Vajon miert van, hogy mindig a kulfoldon elok szanalmasoznak? Mi pedig, akik itt elunk, a lehetoseginkhez merten probaljuk jobba-szebbe tenni a hazankat. Tegnap jatszottam ket ismeretlen gyerekkel. Odajottek hozzam, hogy versenyezzunk, anyuka a padrol figyelt aztan megkoszontek a jatekot. Egy szanalmas orszagban az idegen felnott nem jatszik az idegen gyerekkel es az nem koszoni meg a jatekot. Tegnap az a sok ember, aki egyutt orult a felroppeno szineknek es abraknak, nem lehet mind naplopo, gonosz, selejtes. Persze sokan mondjak, hogy ezt a penzt kolthettuk volna masra. Teny kolthettuk volna, de evente csak egyszer van szuletesnapja kicsi, tobb mint, ezer eves hazanknak es ilyenkor szerintem megerdemli, hogy unnepeljunk. En szeretem ezt a szanalmas kis orszagot, itt Europa kozepen. Szeretem a varosait, falvait, a hegyeket, a nagy tavat, aminek a kulfoldiek csodajara jarnak, szeretem a szineket meg a koszos bkvt is tudom szeretni. Jo amikor a neni a boltban ram mosolyog, amikor a fiatal srac segit feltenni a bringat a hevre, amikor az oreg bacsi az eleterol mesel, amikor sorba allunk a postan. Szeretem a magyar nyelvet, az eteleket,izeket. Persze nem konnyu itt elni es sok rossz tortenik velem is, de amiota hazajottem Genovabol, azota tudom, nem akarok mashol elni, csak ha muszaj. Mert nekem ez a szanalmas kis orszag a hazam, az otthonom.

Születésnap és egyéb finomságok

27 éves lettem én, meglepetés... Ja nem, azt majd akkor ha elmúltam 30.

Csütörtökön volt a születésnapom, ami nagyon jó lett volna, ha nem fáj a fejem egész este.
Szombaton aztán csináltam egy kisebb bulit, és nagyon meglepett, hogy akik eljöttek rá, hoztak nekem ajándékot. Tényleg nem vártam, az volt a legfontosabb, hogy itt legyenek. Persze tökre örültem minden kis apróságnak, csak annyira elszoktam már attól, hogy ajándékot kapok, hogy nagyon meglepett.
Örültem, hogy itt voltak Eryék és hozták Dorkát, és örültem a sok kedves mosolynak is.
Szeretem, ha emberek vesznek körül, szeretek a barátaimmal lenni. Szóval nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki eljött és nagyon boldoggá tettek ám.

Tegnap meg voltam szökőkút nézésen, hát ajánlom mindenkinek, hogy menjen el és nézze meg. (Margit sziget 21:00)


És hazaköltözöm. Annyira jó érzés, hazamegyek a jövőhéten.

Azon gondolkodtam, mi lenne ha lenne egymillió forintom. Tudom, hogy nem nagy pénz, de mégis, ha lenne.

Először minden, de minden tartozásomat rendezném.
Utána a lakásban a maradék rendbe hozni valót (pvc, nagyszoba, nyílászárók).
Aztán vennék magamnak egy jó gépet.
Aztán ruhákat is vennék.
Meg elmennék nyelvtanfolyamra 5X5re délelőtt.
Meg elkezdeném a jogsit, ha már megvan a nyelvvizsga.
Meg talán valami továbbképzésbe is belefognék, mindezek után (drámapedagógia még mindig nagyon érdekel).
Tavasszal elmennék Rómába.

szulok

Ez is egy regebb ota erlelodo poszt, meg a taborban kezdtem el megfogalmazni. Amikor kb. 6 eves lehettem jatszottunk a baratnommel a shenk figurakkal. Kiralylanyok voltunk es o mindenaron meg akart szokni a szuleitol en pedig folyamatosan mondtam neki, hogy ilyet nem szabad csinalni, a szuloket tisztelni kell. Hogy o erre mit mondott, arra mar nem emlekszem. A taborban sokfele ember szulei ott voltak es sok emebrtol hallottam a sajat szuleirol. Azt latom hogy az mttben altalanos dolog az, hogy az ember a sajat szuleit tiszteli es szereti, akkor is ha neha duhos ra, veszekszik vele. Am hallottam olyat is, aki nem ilyen. Nekem valahogy nem fer bele a fejembe, mi olyat tehet egy szulo, hogy azt erdemelje, a gyereke ellne fordul, megalazza, ne adj isten feljelenti, bepereli azt az ember part akik kicsi kora ota etetik, tanittatjak, vedik, nevelik ot. Hiszen ha nem igy lenne, akkor sokkal korabban lepni kell es azt azert latni szokta a Mau altal olyan sokat szidott szocialis vedohalo is, ha valahol alkora baj van, hogy kozbe kell lepni. Szoval ezt valahogy sosem ertettem, hogy ertelmes emberek hogyan tudnak direkt artani a szuleiknek. Mert mas az, amikor anyunak be kell jonni a suliba mert megvertem valakit es mas az ha en direkt szandekosan bantanam. Lattam mar sok mindent amiota gyerekekkel dolgozom, de meg a hajlektalan gyerekek is szeretik a szuleiket, meg ok is vartak hogy jojjenek hozzajuk, akkor is ha olyankor kiabaltak veluk. Meg az a volt diakom is szerette az anyjat, akit vertek otthon. Szoval szamomra orok rejtely marad ez, hogy mi olyat tehet  szulo, hogy azt erdemelje, hogy ellene fordul a gyereke.

Il mio lavoro

Meg odakint Genovaban elkuldtem a jelentkezesemet egy suliba, hatha. Vissza is irtak hogy jojjek be, en meg felhivtam oket, kintrol hogy jonnek en de Genovaban dekkolok. Nembaj ha hazaertem. Itthon viszont nem kerestem oket, mert nem volt meg a nyelvvizsga. Ket napja hivtak hogy szerdan, ha meg aktualis,menjek be. Borzasztoan izgultam. Alig aludtam ejjel es akkor is azt almodtam, hogy lekesem a buszt. Az igazgato elott mar talalkoztam a tanitoval, szimpinek tunt. Beszelgettunk a sulirol es rogton kollegakent kezelt. Bent az igazgato is ugy beszelt velem, mintha maris enyem lenne az allas. Ettol meg ugy jottem ki, hogy biztos nem kellek. Epp kaveztunk Dorwwal es Rozsaval, amikor csorgott a telefon es az igazgato volt benne. Azt mondta hogy a gyors hivas altalaban rosszat jelent de o ezt most megcafolna es jovoheten ilyenkor jojjek be a papirjaimmal es akkor megirunk mindent. En komolyan majdnem sirtam. Ott ultem es miutan letettem a telefont majdnem elbogtem magam oromomben. Osztalyom lesz. 18 kicsi elsosom, akik ram lesznek bizva minden delutan es az enek orakon. Talan furulyat is tanithatok, talan mas osztalyokban is. Iszonyuan felek es nagyon izgulok. Szeretnek megfelelni, szeretnem ha nem kovetnem el azokat a hibakat, amiket korabban, szeretnem ha decemberben meglenne a nyelvvizsga es ha jo lenne a kapcsolatom a kolleganommel. Genovabol ugy jottem haza, hogy ket kuldetesem van. Az egyik az allas volt. Sikerult. Nem tudom hogyan, nem tudom mivel vagyok jobb, mint mas palyazok, de jobb voltam. Es holnap szuletes napom lesz.

Legidosebb

Nem feltetlenul az a legidosebb,aki eloszor szuletik. A legidosebbnek lenni orok felelosseg. Rad bizzak a kicsiket, neked kell rajuk figyelni, ez egy ido utan szokasodda valik. Figyelni. Elore gondolkodni, tervezni, vallalni a tetteid kovetkezmenyeit. Amiota az eszemet tudom, mindig igyekeztem, hogy ne cselekedjek meggondolatlanul, mert azzal masokat es magamat banthatom. Azon keves esetben, amikor igy tettem, utolag mindig rosszul rajtam valamilyen szinten. Megbantottam valakit vagy sajat magamnak okoztam gondot. Talan ez  az egyik oka, hogy sosem tudom magam igazan elengedni, mert mi van ha ugrani kell segiteni vagy ha rossz lesz az, amit epp csinalok. Nem egyszeru ez es neha annyira szeretnem ha ram vigyazna valaki es nem nekem kellene vigyazni. Ha el tudnam engedni magam, ha mernek peldaul annyit inni, hogy masnap ne emlekezzek ra, mit csinaltam. De en ezt meg soha nem tudtam megcsinalni, sosem mertem teljesen elengedni a kontrollt. Pedig egyszer ugy kiprobalnam milyen, amikor a kovetkezmenyek figyelembevetele nelkul cselekszem, amikor mas hozza helyre ha hulyeseget csinalok, amikor nem nekem kell elvinni a balhet. Jo volna ha ki tudnam kapcsolni magamban ezt a dolgot, legalabb egy kicsi idore.

Keretjáték

Amikor a követ elmondta a hírt, hogy a lándzsa már nincs a nővérénél, tudta, hogy ő maradt az utolsó a családból. Tudta, hogy innentől neki kell irányítania a népét, de azt is, hogy bizonyosságot kell szereznie. Aznap délután együtt mentek ki a Völgyből, és beigazolódott, amitől mindvégig félt. Egyedül maradt. Se apja, se anyja, se a testvérei nincsenek többé. Ő maradt, és a népéből alig maroknyian. Aztán meghallotta, hogy a holtest, aki mellett a lándzsa feküdt, nem az volt, aki megölette a népét. Iszonyatos harag, düh, és elkeseredettség támadt a szívében. Titokban bosszút esküdött, és csak várta az alkalmat, amikor beteljesítheti a bosszúját.
Pár éjszakával később, az őrséget elcsalta két tünde, hogy megküzdhessenek valami évszázados sérelem miatt. Ő csak nevetett magában, hah évszázados sérelmek. Ezek saját maguk fogják okozni a vesztüket azzal, hogy ilyeneken rágódnak folyton és a saját fajtájukat irtják, ahelyett, hogy összefognának mind.
Kisurrant hát a Völgy védelmén támadt résen, de előtte még hagyott egy üzenetet a népe gyülekezési helyén, hogy elment, és igyekszik visszatérni de ha nem...
Az ellenség táborába is könnyű volt bejutni. Eggyel több keletlakót észre sem vettek, annyian voltak. Tudta kit kell keresni, elég hangosan dicsekedett a tetteivel. Nőket és gyerekeket mészárolt le, és büszke volt rá. Ő megvárta, ameddig annyira részegre issza magát a gyilkos, hogy könnyű szerrel elvághassa a torkát. Dühös volt és nem gondolkodott, pedig Daúd többször is mondta neki, hogyan kell gyorsan, hang nélkül ölni. Dühében tehát hibát követett el. Áldozata felsikoltott és felverte a tábort.
Őt elkapták, vallatták, ütötték, ő maga sem értette, miért nem ölték meg. Nem mondott semmit. Nem sírt, nem kiabált, pedig nagyon fájtak az ütések, de fele annyira sem, mint az a fájdalom, ami a lelkében volt, hogy egyedül maradt. Sosem készítették fel őt a nép vezetőjének, hiszen sokadik gyerekként született, csupán egy osztagot kapott apja seregében. Harcos volt.
Nem emlékezett rá, mikor ájulhatott el. Amikor kinyitotta a szemét, az erdőt látta maga előtt. Kikötötték egy fához és sorsára hagyták. Talán méltóbb büntetésnek szánták, hogy a farkasok tépjék szét, minthogy saját kezűleg végezzenek vele. Hangokat hallott, mintha valaki csendben közeledne, aztán üvöltést, és csatazajt. Nem tudott mozogni, nem volt semmi ereje hozzá. Aztán ismerős hangot hallott maga mellett "ne aggódj, itt vagyunk". Valaki kioldozta a köteleket, ketten felsegítették őt, de képtelen volt megtartani magát.
"Mit mondtál el nekik?"
"Semmit. De a gyilkost megöltem. Megbosszultam a testvérem halálát!"

Segítséggel visszajutott a Völgybe, nem teljesen volt magánál, de azt érezte, hogy nem az egész népe jött el érte, volt, aki hiányzott, pedig szüksége lett volna rá. A Völgy vezetői kizárták a tanácsból, a párbajozó tündéket csak napokkal később büntették meg, és őket sem túlságosan.

Nem érthették, nem is értették miért tette, amit tett. A tündék ezt sosem értik. Nekik végtelen idejük van, nem támadja őket betegség, örökké szépek és fiatalok maradnak. Neki viszont most volt ideje bosszút állni. Akkor is ha belehal ebbe.

A sebei gyorsabban gyógyultak, hiszen két tünde nép is segített rajta. Fel kellett készülnie arra, hogy ő vezesse a népét. Dönteniük kellett merre haladjanak tovább. Ő a maga részéről Mithrimbe ment volna, békében, nyugalomban. Nem akart már harcolni, elege volt belőle, hogy mások mondják meg mit csináljon, hiszen ide is így kerültek, egy eskü által. Aztán megérkezett a követ, aki elmondta, hogy népének maradéka még harcol Feanor Fiaival, valahol messze keleten, és megújították az esküjüket. Így már nem volt döntési joguk, hogy merre induljanak tovább.

Ő tudta, hogy meghalni mennek, megint, hiszen újabb csatába indulnak. Tudta, hogy a népének leáldozott, hogy nem marad senki, aki mesélhetne róluk, de ezt az a gondolatot nem osztotta meg senkivel. Csak vezette őket, csatlakozva Maedhros egyik megmaradt seregéhez.

Honnan tudod?

Nagyon sokat gondolkodom mostanában azon a kérdésen, hogy honnan lehet tudni azt, ha valaki szerelmes.
Mert a nagy könyv szerint, akkor vagy szerelmes, ha rózsaszín köd van, meg felhőn láblógatás, meg repkedés meg nem látod a másik hibáit, meg ilyenek.
De akkor én soha nem voltam szerelmes. Soha.
Én mindig láttam a hibákat, csak azokkal együtt is kellett nekem a másik, sosem volt rózsaszín köd, és repülni is baromi ritkán repültem (olyankor általában úgy lezuhantam utána, hogy nem hiszem, hogy valaha merni fogok még repülni).
Nem tudom mitől számít valaki szerelmesnek.

Azt tudom, hogy amikor én szeretek valakit, akkor rosszul leszek tőle, ha mást ölel, rosszul érzem magam, ha nincs velem, ha sokáig nem látom, nem hallok felőle. Fizikailag fáj. Azt tudom, hogy akit szeretek, azért ölni is képes lennék, azzal a világ végére is elmennék, ha kérne rá. Azt tudom, hogy mindentől megvédeném és szeretném ha sokat nevetne, amikor velem van.
S szeretném ha boldog lenne mellettem, ha csak pillanatokra is.
Azt tudom, hogyha valakit szeretek, akkor nem gondolok komolyan másra.
Azt tudom, hogy olyankor, megáll az idő ha a szemébe nézek, hogy bármire képes lennék vele.

Nem tudom, hogy mi a szerelem, azt tudom, hogy én hogyan szeretek. Mert én csak nagyon tudok szeretni.

A Könnyek útján

Hazajöttünk. Én nagyon nagy félelmekkel indultam neki a tábornak. Nem találtam előtte a helyemet az mttben, azt gondoltam, hogy nem vagyok idevaló, hogy nem hiányoznék ha elmennék örökre, hogy nem kellek már. Azt gondoltam, hogy olyan harcok várnak rám lent, amiket nem tudok megvívni, egyedül biztosan nem, és hogy nem vagyok én elég ehhez.
Féltem tőle, nem csak magam miatt. Sok tényezős dolog volt ez a félelem, az, hogy 8 hónapig nem voltam részese az mtt élő életének, hogy nem tudtam a szervezői gárdával élőben találkozni, hogy nem igazán voltak elképzeléseim milyen is lesz, lehet ez, és még sok más, magánélettel kapcsolatos dolog is.

Aztán, ahogy Felagunddal elkezdtük tervezni az identitást, megvolt a csapatbeosztás meg ilyenek, egyre jobban elkezdtem várni. Kíváncsi lettem rá, hogy milyen lesz, hogy fogok teljesíteni, hogy fog ez menni, közben még mindig, egyre jobban féltem.

Lefele az úton az járt a fejemben, hogy hogyan fogok tudni helyt állni, s amikor leértünk és elkezdtük, még mindig kívülállónak éreztem magamat. Aztán megjöttek a táborozók és nem volt időm ezen gondolkodni, csinálni kellett, dolgozni. Volt, ami lefoglalta az agyamat, a gondolataimat, és közben még mindig aggódtam és féltem.

Később kiderült, hogy nem ok nélkül éreztem én ezeket a dolgokat, nem mondom, hogy nem sírtam odalent, mert sírtam, nem is egyszer. Sírtam és könnyeket töröltem le mások arcáról, mert mások is sírtak. Közben arra gondoltam, ez tényleg a könnyek útja.

Elfáradtam nagyon, de megtaláltam a helyemet megint. Tudom kitől mit szeretnék, mire vagyok képes, mennyit bírok és mi az, ami már nekem is sok. Vannak dolgok, amik fájnak és vannak, amiken elmosolyodom.

Az összenézések, a nevetések, a sárkány, a beszólások, a csillagnézés, a csillagok önmagukban, az esti közös vacsik, az ölelések, nevetések, mosolyok, az esti beszélgetések a lépcsőkön ülve, a csúszda, a szertartás, a babák, a... annyi minden van, ami jó volt odalent és ami miatt azt tudom mondani, ez egy jó tábor volt.

Köszönöm nektek. Köszönöm, hogy a barátaim vagytok, hogy most megint úgy érzem, hogy tartozom valahova. Köszönöm a háztársaimnak, hogy velük lakhattam, a csapatomnak, a szervező társaimnak.

S igen köszönöm Neki is.

Visszaadtatok nekem valami reményt, hitet, amit már-már elvesztettem.

Szeretlek benneteket.


Táncolni szeretnék, úgy, ahogy a tűzszertartás közben, ahogy az utolsó este. Elengedve magamat, a zene ritmusára mozogni, és érezni, hogy nem vagyok egyedül.