Egy ideje fogalmazgatom magamban ezt a bejegyzést valahogy. Van ugye a Bihari Viki, aki anno a Tékasztorikat is írta, és facebookon egyszer régen követni kezdtem,mert jók voltak az írásai. Aztán valami,valahol számomra elromlott, nagyon megmondóvá vált, pedig nem akart az lenni. Abból indul ki szinte minden írása, hogy mindenki sérült, hogy gondjai vannak ezzel vagy azzal a szülőjével,hogy szar párkapcsolata van, elnyomják stb. Nyilván van ilyen is, sajnos sok is, és mivel ő ilyen emberekkel foglalkozik, sokkal nagyobb számban találkozik ezzel a helyzettel. Én nem gondolom,hogy nekem húdesok traumám lenne, alapjáraton boldog vagyok a kis életemmel, pedig nekem is volt olyan párkapcsolatom,ami akár a bántalmazó kategóriába is tartozhatna. De most nem erről akartam írni igazából.
Valamikor december elején kirakta a Viki,hogy két csíkot tesztelt. Bennem rögtön vegyes érzések lettek, az egyik,hogy jajdejó, gratulálok, a másik,hogy addig szerintem senki sem számít terhesnek,ameddig orvos meg nem erősítette,hogy odabent valóban van egy fejlődésnek indult sejtcsomó,mert a kémiai terhesség is produkálhat + tesztet. A másik pedig, hogy én magam egészen addig nem hívtam magam anyának, ameddig a lányom meg nem született. Addig csak a remény van rá,hogy az leszek, ráadásul anyává nem a szülés tesz,hanem a kölyök. Nekem sokszor még most is nehéz elhinni,hogy én is az vagyok. Aztán jött a hír,hogy nem sikerült a terhesség és nagyon sajnáltam a Vikit. Ismeretlenül is sajnálok mindenkit, aki szeretne gyereket és nem sikerül. Ahogy egyszer egy kolleganőm fogalmazott, az az igazi csoda,ha egy baba egészségesen megszületik.
Aztán jöttek a posztok az anyasággal kapcsolatban, és egy ilyen indította el bennem,hogy kommentelnék, de nem tudok.
Szóval Bihari Viki leírta,hogy kétféle anya van. Az egyik, aki műtermi fotóz és csili-vili és főz egész nap és hatezerszer lefotózza a karácsonyfát a gyerekkel, de közben igazából bántalmazó szülő és mennyire műanyag ez az egész. Meg a másik, aki nem fotóz, vagy legalábbis nem posztol és nem öltöznek szépen és rendeli a kaját, de boldogság van.
És szerintem rohadtul nincs igaza. 8 hónapja tartozom az anyukák táborába és azt vettem észre,hogy mindenki fotóz, mindenki megoszt, aztán elmondja a problémáit is, van ahol van boldogság,van ahol nincsen. Van aki úgy boldog,hogy naponta sminkel és tip-top és kirakat is van és van aki macinaciban is boldogtalan.
Jövőre például szeretnék én is fotókat(idén a covid miatt nem készült,csak otthon)és szeretnék valami finomat főzni a családomnak, és elbüszkélkedni vele, hogy milyen okos, és szép gyerekem van(mert tényleg).
Jövőre már valóban a kislányomnak csináljuk a csodát.
Szóval amúgy azt gondolom,hogy mielőtt valaki ennyire sarkosan írna egy témáról, mindegy,hogy az az anyaság-e vagy más, legalább egy kicsit többet tájékozódjon.
Update: érdekes módon az adott posztot már nem találtam az oldalon,pedig biztos nem álmodtam.:)
