Hogyan lettel szerelmes?

A cim es a tema egy masik blogrol szarmazik, oda irtam egy kommentben egy valaszt a fenti kerdesre, de erre nincs igazan valasz. Persze meg tudom mondani az idopontot amikortol tudtam, hogy ez tobb mint vonzodas, tobb mint erdekesnek talalas. Azt is meg tudom mondani mi az amibe eloszor beleszerettem. Aztan egy hirtelen felindulasbol leirtam, hogy meg azt is szeretem ahogy dohanyzik, pedig alapbol nem szeretem ha valaki dohanyzik es a fustot sem. De neki valahogy annyira a lenyehez tartozik az a mozdulatsor es szeretem benne ezt. A masik nagyon fura erzes, hogy bar vasarnap delutan valtunk el egymastol, nekem hetfon mar hianyzott es ez egy furcsa erzes volt. Thereon mellett ezt az erzest igyekeztem elnyomni mert ot zavarta es volt, hogy lecseszett erte. Alyr csak siman nem ertette hogy hat ő hogy tud valakinek hianyozni. Gyerekkorom egyik mesejeben van egy parbeszed a kiralylany es az anyja kozott ahol a kiralylany azt mondja: ha becsukom a szemem ot latom magam elott es akarhanyszor csak ra gondolok sirhatnekom lesz. Mire kozli az anyja hogy ez kislanyom a szerelem. Nem pontosan igy es most rakeresni sem tudok (csehszlovak csipkerozsika) de azt hiszem most mar ertem.:)

Inkabb ide...

Napok ota szeretnek errol irni a facebookra de elobb inkabb ide irom, itt talan jobban ossze tudom szedni a gondolataimat. Hihetetlen mertekben duhit az ahogy az emberek a menekult kerdest kezelik. Hogy mind megelhetesbol jon (ja tul akar elni) hogy itt akar elni vagy ha nem akkor miert akar Angliaba, Nemetorszagba menni? (Talan amiert a magyar kivandorlok?) Es kulonben is toloncoljuk vissza a fenebe mindet oda ahonnan jottek. En meg azt gondolom, hogy nincs olyan ember a foldon, aki onszantabol szivesen hagyja el a hazajat, ahol felnott, ahol a szerettei vannak, ahol beszelik az anyanyelvet. A menekultek nagy resze gyerek es no. Biztos nagyon jo nekik a Keletiben a kemeny foldon aludni vagy akarmelyik taborban. Biztos nagyon boldogok ettol a helyzettol, hogy ahelyett, hogy otthon a hazukban nyugodtan ebedelnenek, egy vadidegen orszagban kell varniuk, hogy mi lesz. Nem azt mondom, hogy nincsen koztuk bajkevero vagy olyan akitol en is felnek. De aki szerint vissza kene oket zsuppolni oda, ahonnan jottek, mindet, annak azt kivannam hogy csak picit elje at amit ok ateltek. Menjen le a keletibe es nezze meg oket jol, nezze meg a gyerekeket, nezzen a nok szemebe, uljon le rajzolni a gyerekekkel, probaljon meg beszelni a ferfiakkal es utana gyulolkodjon es kiabalja bele az internetbe hogy mind takarodjon oda ahonnet jott.   Szomoru vagyok, mert altalam ertelmesnek tartott emberek is ugy frocsognek a felelemtol, mintha pisztolyt tartanank a fejukhoz. Nem. Igazabol nem kivanom, hogy hasonlo helyzetet eljenek at, mert borzalmas lehet es sokan nem elnek tul.  En hamarabb felek lemenni este egyedul a Blaha aluljaroba, mint most a keletibe. Amibe pedig valahogy egyik frocsogo sem gondol bele, hogy nem tudhatjuk mi mikor kenyszerulunk menekulni.

Félelmetes

Sokáig filóztam azon, hogy ezt a bejegyzést meg merjem-e írni egyáltalán vagy sem. Annyi szomorúság vesz körül mostanában, és valahol lelkiismeret-furdalásom van hogy én meg mocskosul boldognak érzem magam. Hogy mosolyogva fekszem le aludni és mosolyogva ébredek fel (ha nem az óra csörgésére kelek), hogy ha csak eszembe jut, akkor mosolygok, hogy amikor eszembe jut egy-egy probléma, ami felmerülhet akkor úgy érzem, hogy meg tudnánk oldani együtt. Hogy szeretnék elmenni MTT farsangra és együtt táncolni, hogy már vannak zeneszámok, amikről eszembe jut, hogy amikor felmerül, hogy esetleg átjöhet akkor pánikban takarítom végig a fél lakást, mert fontosnak tartom, hogy ha lehet ne a káoszba érkezzen, (mert a káoszt már látta), hogy pici apró terveim vannak, hogy hova kéne elmenni, mit kéne megnézni, hogy legszívesebben most is felvenném a túracipőmet és irány valami hely, ahol lehet kirándulni, akkor is ha fáj a lábam, mert ebben a ködös időben biztosan találnánk valami szépet, hogy úgy érzem, hogy a világ végéig elgyalogolnék vele.
Rettentő ijesztő érzés ez. Ijesztőbb, mint Kishercegnek lenni a Rókával, pedig az is ijesztő, hogy felelősséggel tartozom a másikért, de valahogy nekem ijesztőbb, hogy rá merem bízni magam a másikra, hogy most már lassan nem félek tőle, hogyha becsukott szemmel hátradőlnék, elkapna-e vagy leesnék a földre. Ha valaki fél éve azt mondja nekem, hogy fogok én még így érezni, hát arcon röhögöm az biztos.

Riadt kis allat

Hivott ma az orvos asszisztense hogy akkor lenne idopont mutetre. En meg annyira lefagytam, hogy utana jo egy ora kellett ahhoz, hogy meg tudjak nyugodni. Borzasztoan felek. Marmint tenyleg nagyon felek. Nem a fajdalomtol, azt tudom hogy lesz, hanem a kiszolgaltatottsagtol, attol hogy masokra leszek utalva, hogy terhere leszek masoknak. Riadt kis mokusnak erzem magam, es kozben tudom, hogy muszaj muteni, mert eljutottunk arra a pontra, hogy szinte konstans faj, ha megsem akkor az is csak rovid ido. Utalom ezt es utalom majd hogy egy pohar vizet nem tudok egyedul behozni majd a konyhabol napokig. Utalok korhazban lenni es utalom az ottani kajat. De az hogy ugy lepcsoztem szombat este, mint a Janka, az rohej... ugyhogy ez van. Emellett jovo heten mar tanev. Azert remelem ki tudom aludni magam meg addig, mert kell.

Tavalyi nyar

Azt hiszem a joisten most epp karpotol a tavalyi nyaramert. Tavaly 3 napot pihentem, mert dolgoztam, tele voltam bizonytalansaggal es felelemmel, es bar voltak gyonyoru pillanatok, amikre szivesen emlekszem, megsem volt boldog nyar. Az idei nyaram nem is tudom mikor kezdodott. Talan amikor lefoglaltuk a repjegyet Romaba. Vagy azon a matematika helyettesito oran, amikor Bokira irtam facebookon, vagy amikor meglett a nyelvvizsga es en szokdelve rohantam fel a tanariba. Azota nem sirtam, nem keseredtem el es nem voltam szomoru csak neha egy-egy pillanatra. Szeretnek egy varazspalcat hogy a barataimnak is bodotta legyen. Es tegnap a szulinapom is nagyon jo volt. Meghitt es boldogsagos, ahogy az erkelyen beszelgettunk Natival es Dodieval, a tancikalas, az enekles hazafele. Minden minden szep. Koszonom. Tenyleg nagyon koszonom Nektek es Neked. :)

Primula néni!:))

Azt hiszem ez az a videó, ami tökéletesen megmutatja milyen is volt a tábor!:)

Ami az enyem.. es egyeb gondolatok

Nem tudom mennyire a szuleim nevelesenek hatasa de a targyaim tobbsegevel ugy vagyok, hogy ami az enyem, az a tied is, ha fontos vagy nekem. Keves kivetel van, peldaul a konyveim es az alvos cuccom. De ha nekem van penzem, neked is , ha nekem van csokim neked is,ha nekem van egy fel kiflim akkor megosztom veled es az nekem jo erzes.  Ha viszont nincs, akkor ugyse fogok adni.                               A  masik dolog ami foglalkoztat egy ideje es gondolkodtam, hogy irjak-e rola egyaltalan az egy chat beszelgetes volt meg a tabor elott. Geri, miutan gratulalt Bokihoz, hogy akkor most en visszaterek cpzni? (Else mentem helo, csak az idom kevesebb erre). Es hogy akkor mostmar fogok-e beszelni Thereonnal? En meg igy neztem a monitort, hogy ez most komoly? Megirtam hogy a szuksegesnel tobbet biztos nem. Mire Geri kozolte hogy hat merthogy Thereonnak hianyzik h beszeljunk. Visszairtam erre, hogy epp eleg fajdalmat okozott nekem es azt hogy hazudott es megalazott azt nem tudom megbocsatani. Geri szerint persze rosszul latom (itt jon elo a kinek vagy baratja szitu) en meg majdnem mondtam neki h nagyon szivesen meselek az elmult ket evrol de foleg az utolso felrol, hogy miket kaptam es miket eltem at en, mert elkovettem azt a borzalmas bunt, hogy szeretni mertem.  Igazabol duhos lettem utana es taborban el is meseltem par embernek a sztorit es ok is kiakadtak mint en.             A harmadik dolog amin ragom magam az egy mondat volt, amit mogyi mondott hazafele a kocsiban, hogy en mindig ugy probalok segiteni azon ha valakinek szar h vagy rakontrazok vagy a sajat boldogsagomrol meselek. Ez a kozossegvezetoi szivarvanyhanyas kapcsan jott szoba es azota is filozom rajta mert iden direkt igyekeztem figyelni ra hogy ne igy legyen es ha valami problema merult fel, igyekeztem segiteni vagy valami okosat mondani. De ezek szerint nem sikerult valami jol.

A térdemről pár szót...

Egy tegnap esti beszélgetés után döntöttem el végleg, hogy meg felhívom az orvost és megműttetem a térdemet. Nem magától a műtéttől félek, vagy a vizsgálatoktól, amik lesznek, hanem az utána lévő három hónaptól, meg attól az időszaktól, amikor nem fogok tudni járni. Főleg az utóbbi három évben lételemem lett az, hogy megyek és megyek és most ez egy ideig korlátozva lesz.
Persze tíz éve mondták ezt nekem, hogy készüljek fel, mert nagyon gyengék a szalagok és el fognak szakadni, most mégis más lesz a dolog, mert a szalagokat időközben megerősítettem, viszont rossz helyen van egy csont és azt kell arrább pakolni. Fájni fog. Nagyon fog fájni, ebben szinte biztos vagyok, de ha később ettől jobb lesz, és nem fogok bicegni, akkor már megéri.
S most úgy tűnik, nem kell egyedül végigcsinálnom az egészet és ez a remény adott erőt ahhoz, hogy telefonáljak. Félek tőle, baromira félek, de ha elódázom csak rosszabb lesz. Nem normális dolog, hogy már nem érzem ha fáj, csak amikor belenyilall, vagy ha úgy lépek, hogy rá kell készülnöm egy egyszerű méta játékra és előtte-utána kímélni a térdemet, mert TUDOM, hogy akár egész napos ágyban fekvés is lehet belőle, ha nem teszem.
Szükségem van a lábamra a következő cirka hatvan évben...

"Ha te leszel a főszervező, akkor leszek csapatvezető!"

Ez a mondat egy ködös és baromi hideg őszi délutánon hangzott el az Urániánál egy kapualjban, forrócsokit szürcsölgetve. Akkor és ott nem gondoltam volna, hogy ez ennyire jól fog sikerülni.

Az én utam kicsit nehezen indult a táborszervezésben. Elsőre ugyanis visszautasítottam a csapatvezetői posztot, mert olyan ember is benne volt a csapvez csapatban, akivel nem tudnék úgy együtt dolgozni, ahogy szeretnék, nem tudok megbízni benne és így nem tudtam volna előadni a szivárványhányást sem. Aztán úgy alakult, hogy másodszor is szóltak Miriék, hogy hát ő  nem jön, de én jöhetnék. Nagyon örültem neki, hogy Botival lettünk egy csapvez pár. Furcsa érzés ám, hogy aki nálam kezdte a táborozást és kvázi az mttzést is ilyen formán, azzal most már együtt dolgozom. Vártam a tábort, az egyetlen fix pont vol Róma után, amit a nyaramban vártam.
Aztán bekerült harmadiknak hozzánk Felagund és innentől igazából szerintem sínen voltunk. Kitaláltuk a malacokat (soha, de soha többet nem varrok meg 30 kismalacot!!!) meg hogy kockás és hogy északi és überkirály lesz. Aztán azt vettem észre, hogy beszerzek és pakolok és csomagolok és varrok mint egy idióta, hogy időre kész legyek s már indult is az autó a Blaháról. Nem tudom leírni mind a kilenc napot, mert leírhatatlan. Emlékképek maradtak meg belőle. Az első csapatgyűlés, a megbeszélések (én mazochista vagyok, mert szeretek megbeszélésekre járni) a házunk, amiben laktunk és a kis szobánk, a reggeli kávék, a pizsamás reggeli, az ébresztők (Boti, Csaszi és Dodie ébresztője volt a legjobb akárki akármit is mond!!!) a közös ebédek, a "az én seggem még idefér vagy vigyem arrább a testyemet?" a csapatom csínye Tónival, Hurkabácsival és a Thánnal, a méta bajnokság (kis info: én kb. 10 éves akarok métaütőt és labdát az MTTnek és most végre VAN!) a babák, a mosolyok az ölelések, a csapatelőadás (ezúton is újra és újra meg kell köszönnöm a csapatnak, hogy összerakták), a táncok, az élet a Varnyúban, a csillagnézés, ahol annyit röhögtem, hogy már fájt a hasam tőle, a lelkizős beszélgetések, Luca főztje (és köszönöm, hogy nem kellett végig vegán kaján élnem, én olyan sajt utánzatot soha többet nem akarok enni), a beszédstílus, a csapatom, a csapatvezető társaim, a srácok, akiket gondolkodás nélkül öcsémmé fogadnék, az utolsó esti buli, ami majdnem annyira királyság volt, mint a 2009-2010-es pajta parti, az ölelések, a búcsú (borzasztóan jól esett, hogy megöleltek az emberek, olyanok is, akikről nem gondoltam volna, hogy fognak) a világítós tetkó a fiúk karján, az NPC-k, Primula néni, Hurka bácsi, Lobélia, és TÓNI a legjobb postamester megye-szerte.

Nagyon nagyon jól éreztem magam és csak fizikailag fáradtam el, de úgy nagyon, ki is purcantam utolsó napra és tegnap este úgy estem be az ágyba, miután mindent kimostam és vacsoráztam kétszer is, hogy még betakarózni is elfelejtettem.

Nagyon nagyon nagyon köszönöm mindenkinek, hogy együtt meg tudtuk valósítani Dodie álmát, hogy nem voltak gigantikus konfliktusok, hogy meg tudtuk beszélni, hogy Miri és Tucsi nem csak málna-mentaként de egyébként is nagyon jó munkát végzett, hogy számíthattunk egymásra, hogy tudtunk örülni egymás sikereinek. Utoljára a hobbit csapatommal éreztem ennyire jól magam, akkor éreztem azt, hogy otthon vagyok, hogy jól csinálom, amit csinálok, hogy a  vezető hármas, aminek a tagja vagyok tényleg úgy működik, ahogy szerintem működnie kell.

Nagyon jó volt hallani az első táborozóktól, hogy jövőre is jönnének, hogy jól érezték magukat és a sokadik táborozóktól ugyanezt, és amikor Ankalimon közölte, hogy szerinte ez volt Minden Idők Legjobb MTT tábora, akkor nagyon büszke voltam magunkra, de főleg Dodiera, mert az ő érdeme, hogy ilyen csapatot állított össze.

Hiányoztok és szeretlek titeket és köszönöm, hogy befogadtatok újra, azok után, hogy bő egy évig nem voltam részese a társaság életének. Hiányzott.

Csókollak benneteket!