Ma megütött egy diákom. Meg is rúgott. 10 éves.
Mindezt azért, mert fel mertem állítani a gép elől. Aztán elszaladt. Mire megtaláltuk beért az anyukája és persze én voltam a hibás mindenért, mint mindig.
Kicsit kezdek már megnyugodni, de elkezdtem gondolkodni néhány dolgon. Végig gondoltam, hogy én mit csinálhattam volna másképp, de azt hiszem semmit. Mivel az első reakciója a gyereknek az ütés volt arra, hogy felállítom és esélyt sem adott rá, hogy esetleg leüljünk és meghallgassam, így azt gondolom nem vagyok hibás.
Az anyuka szerint azért is ütöttö a gyerek, mert ha fenyegevte érzi magát akkor üt.
Tegnap egy másik gyerekem szüleje,amikor elmeséltem, hogy verekedtek a fiúk, mondta, hogy hát fiúk.
Azon gondolkodom, hogy hány éves kortól mondhatjuk egy gyereknek, hogy kiscsillag, felelős vagy a tetteidért. Ha megütsz valakit, annak következménye van. Ha lopsz annak is. Ha ártasz annak is. Ha jót teszel, segítesz, annak is. Hány éves kortól taníthatjuk arra, hogy nem az a megoldás, ha ütsz? Hogy felnőttet, pláne egy nőt nem ütünk meg. Hány éves korig mondhatja egy szülő, hogy a gyerekének joga van megütni a felnőttet, de a felnőttnek nincs joga megfogni a gyereket, vagy lefogni, hogy ne üssön? Meddig lehet elnézni egy gyereknek ha az indulatait nem tudja kezelni?
Engem egészen kicsi koromtól úgy neveltek anyuék, hogy a tetteimnek következménye van. Amikor két évesen elloptam egy Sziamiaút a barátnőmtől, vissza kellett mennem hozzájuk és visszaadni és bocsánatot kérni. Nem anyám, nem apám ment, hanem nekem kellett. Két éves voltam de ez nagyon megmaradt.
Ha kezet emeltem valakire (aki nem a tesóm volt, mert azt lerendeztük egymás között) annak is mindig megvolt a következménye. Nem az volt az alapvető mód, hogy ütünk. Akkor ütöttem, ha engem ütöttek (vagy a tesóimat). Nem mondom, hogy nem verekedtem, mert de, hogy nem törtem be orrot, mert de, hogy nem téptem meg osztálytársnőmet, mert hajjaj. Azt hiszem 14 éves voltam utoljára, amikor olyat ütöttem meg, aki nem az öcsém. Azt is önvédelemből. De lehet, hogy fiatalabb, őszintén nem emlékszem rá pontosan. Az öcsémmel sem verekszünk amióta nagyok vagyunk.
Értem és tudom miért verekszik egy gyerek egy másik gyerekkel. Feszültség, düh, hatalom, esetleg bosszú.
De felnőttet sosem ütöttem meg. Ha kezet emeltem volna bármelyik tanáromra, anyámék a tíz körmömről lekapnak. Nem a tanárt teszik felelőssé, akkor sem, ha ő volt a hülye.
Nagyon sok mindent eltűrök a gyerekektől, van ami fel sem tűnik, hogy esetleg sok (például, sokszor szemtelenek, amit én nem veszek annak, de a kollegák már rájuk szólnak.) de azt, hogy megüssön egy gyerek, azt nem tűröm el. Egy felnőttnek visszaütöttem volna.
Ma annak is tanúja voltam, ahogy egy másik gyerekem taszít akkorát az anyján, hogy még az osztálytársai felhördültek, mert nem akart hazamenni.
10 évesek. Ha most ilyesmit csinálnak, mit fognak később? Hol lesz a határ? Mikor fogják azt mondani a szüleik, hogy eddig kislányom/kisfiam és nem tovább? Mikor fogják azt mondani, hogy ez a TE hibád, nem az enyém, nem másé!
Amikor majd nagyobb baj történik? Amikor olyan kárt okoznak vagy olyan sérülést, ami maradandó? Amikor őket ütik meg úgy, hogy az komolyan fájjon?
Most még kicsik, nincs igazán erejük (bár van egy kettő, akinek azért már elég komoly), de 2-3 év és lesz.
Tényleg nem tudom. Nem sokon múlt, hogy ma, amióta itt dolgozom először, elbőgjem magam a tanáriban. Kolléganőm kérdezte, hogy na mi van én meg épp mentem kifele és mondtam, hogy hagyjuk, mert ha elkezdem mondani, akkor tuti bőgök és az osztályban még várt rám nyolc gyerek, akik rám voltak bízva. Utoljára az első munkahelyemen éreztem így magam, hogy elegem van, nem akarok bejönni többet. Elegem van belőle, hogy a lelkem kiteszem a kölykökért, tényleg mindegyikért, mert mindegyiket szeretem, mert a maga módján mind szerethető, hogy ott vagyok ha kellek nekik, ha baj van, ha öröm van, segítek, megoldom, segítek megoldani, kiállok értük, és igyekszem úgy összerakni a tanulnivalójukat is, hogy az érdekes legyen és ne Szaúd-Arábia éves kőolaj termelése, és mindegy mit csinálok, mert sosem elég jó. Mert azt kapom, hogy órán csak játszunk, hogy nem vagyok ott, hogy nem segítek. Hogy minden rossznak én vagyok az oka.
Aztán eszembe jut a levél, amit az igazgatónk írt a szülőknek, hogy ha lehet ne üldözzék már el a meglévő kollégákat, mert igen nehéz a helyükre mást találni.
Iszonyatosan elfáradtam ebben, és csak azok ölelések, jó szavak, és mosolyok tartanak a pályán, amit a gyerekektől, néhány szülőtől és a kollégáktól kapok. De ilyenkor ez nagyon kevés.
A gyerekek egyébként rettentően segítőkészek és aranyosak voltak. Nagyon kiborultak tőle, hogy ez történt és totálisan fel voltak háborodva. Nekem adtak igazat, ami jól esett és aggódtak értem, amikor az anyukával beszéltem.
Szeretem ezeket a kölyköket, még azt is, amelyik megütött, és igazából tudni szeretném, hogy mi lehet a háttérben (ja ezt is megkaptam ám, hogy mindig ezt kérdezem...) mert látom, hogy valami nem kerek, nem vagyok hülye. Általában elég jól meg tudom mondani, ha valamelyik gyerekkel valami nem oké, mert ismerem őket, ahogy egy kollegám mondta, együtt élünk, együtt lélegzünk velük.
Nem, továbbra sem gondolom, hogy tökéletes lennék, sőt, nagyon-nagyon sok mindent kell még megtanulnom. Tudom, hogy hibázom és hogy van, amit másképp kellene vagy kellett volna.
De most úgy érzem igazságtalanul bántottak.
