Tantestület

Olvastam tobb cikkben is,hogy mekkora pedagogus-hiany van mindenhol. Az elso ok,amit megjeloltek az emberek,hogy keves a lové. Tény. Kevés. A második, hogy társadalmilag nem vagyunk megbecsülve. Ez is tény. Viszont egy harmadik okot nem említenek sehol,ez pedig a tantestület.
Nálam lelkesebb frissen végzett tanító jelölt szerintem kevés volt abban az évfolyamban. Nagyon akartam tanítani. Amikor meglett az első munkahelyem mindenféle ötlettel, meg vidámsággal kezdtem neki.  Nagyon szerettem volna a munkaközősség része lenni.
Aztán kb.a kezdés után két héttel az egyik kollega leüvöltötte a fejem,mert betartottam a szabályt,amit mondtak nekem,hogy nem engedek ki gyereket a tanulási időről. Kicsit később a közvetlen kolleganőm a gyerekek előtt rakott helyre a buszon. December közepére már azon filóztam,hogy fogok felmondani és hagyom el a pályát.
A biai suliban, ami a második melóhely volt,megint csak lelkesen indultam neki. De ott is olyan kollégáim voltak, akik letörtek, próbáltak szürkévé tenni. Csak nem hagytam magam.
A Fodrosban nem a közvetlen kollegák,hanem a tanári kar más tagjai nem szerették,hogy én ezt szeretem csinálni, hogy nem kesergek, hogy jól érzem magam.
Ma reggel mosolygva mentem dolgozni. Valami megmagyarázhatatlan jókedvem volt attól,hogy bemegyek a suliba. Talán az,hogy itt mosolyognak rám, hogy nem azt érzem,hogy ha elbaszom,akkor vége mindennek. Segítenek mások és elfogadják a segítségem. Nem érzem azt,hogy valaki pályázna a.helyemre,vagy irigy lenne arra,hogy engem szeretnek a gyerekek.

Mert szerintem ez lenne a legfontosabb. Ameddig mi, munkahelyen belül marakodunk es egymas ellen vagyunk, ahelyett,hogy segitenenk,addig mit varunk a kulvilagtol?