Játék, felnőttség, viták, élet

Mitől számít valaki felnőttnek? Mikor mondják rá azt az emberek, hogy felnőtt? Akkor ha gyerekei lesznek? Akkor ha a saját lábára áll? Akkor ha vállalja a tettei következményét? Akkor ha mindig, minden körülmények között kontroll alatt tartja magát? Akkor ha elfelejt játszani? Akkor ha nem mosolyog többé a napsütésen?Akkor ha ideges, morcos emberré válik? Akkor ha tökéletesen megfelel az elvárásoknak?
S mitől lesz valaki gyerek?
Néha azt hiszem én sosem voltam igazán sem gyerek, sem felnőtt.Amióta az eszemet tudom mindig vállaltam az összes tettemért a felelősséget, mindig képes voltam elismerni ha hibáztam (sokszor utólag, de beismertem), képes voltam a bocsánat kérésre, akkor is ha nekem volt igazam, de közben vannak olyan dolgaim, amik miatt mások szerint nem vagyok felnőtt.
Talán nem is akarok már felnőtt lenni, talán csak önmagam szeretnék lenni, aki nem akad ki azon, hogy a busz kátyúba ment, hogy az ellenőr bunkó volt, hogy késik a járat. Aki örül a napsütésnek, a szép dolgoknak, annak hogy eltalál valamit egy játékban. A hétvégén sokat játszottam a Skyrimmel és sok sikerélményt adott. Örültem neki, hogy olyan dolgokat meg tudok már benne csinálni, amiket korábban nem, és rosszul esett, ha valami nem sikerült.
A hétvégém jó is volt meg rossz is. Jó volt, mert azzal voltam, akit szeretek, aki fontos nekem, akiért, ha kitörne a zombiapokalipszis, akkor is elmennék, ha az életemet kockáztatnám érte.
Rossz volt, mert csalódtam, mert sírdogáltam, mert veszekedtem.
Vannak dolgok, amiket még mindig nem értek az emberekkel kapcsolatban és azt hiszem sosem fogom megérteni. Például, hogy miért okoznak saját maguknak plusz idegeskedni valót (lásd a buszos történet fentebb).
Aludnom kellene már, de nem tudok, nagyon hosszú hét lesz ez a mostani, és nagyon hiányzik egy barátom is, akivel nem beszéltem lassan 2 hónapja, most úgy beszélgetnék vele.

Tudtátok, hogy minden embernek vannak lélektárolói? Az összes kapcsolatunk, amiben egy kicsit szerettünk elvesz és ad is valamit, amikor a kapcsolat véget ér. Mindenkinek van ilyenje, ahol ott maradt belőle egy darab, valami ami akkor volt, amikor abban a kapcsolatban élt. A  szárnyai, a naívitása, a hite másokban, a hite saját magában, a szeretetének egy része.

Nem vagyok bölcs, és sosem fogom magam annak gondolni, akárhány éves is leszek, mert azt amit én megéltem/megélek úgysem éli meg más, az ahogy én szeretek, más mint ahogy más szeret és én se tudok a másik lelkével szeretni, hiszen az már nem is én lennék.

Vannak szavak, amiket néha akkor is ki kell(ene) mondani, amikor úgy érezzük nem nekünk kellene. A sajnálom, a bocsánat, a ne haragudj, az én hibám is, mind ilyen szavak. Akkor is kimondom, ha nem én hibáztam, ha nem nekem kellene bocsánatot kérnem, csak azért, hogy jobb legyen, hogy másoknak kevesebb fájdalom jusson. Például ha megsértem a nagymamámat, akkor anyu kedvéért hajlandó vagyok a békülésre, akkor is ha nincsen igazam. Ez felnőttség lenne? Mindig így csináltam.

Amiről még írni akartam, az önbeteljesítő jóslatok, azt hiszem írtam már erről is. Ha valakinek azt mondjuk: te rossz vagy! Úgy is fog viselkedni, hiszen már úgyis azt mondtuk róla, hogy rossz. Ha azt mondom, hogy meg fogsz bukni,akkor valóban meg fog bukni, hiszen minek küzdjön érte, már elkönyveltük bukottnak...
S ha azt mondom: gyerekes vagy, GYEREK vagy, akkor így fog viselkedni az, akinek mondom, akit gyerekként kezelek, mert miért tenne másképp?
Én igyekszem a korban tényleg gyerekeket is úgy kezelni, hogy ne érezzék, hogy gyerekként kezelem őket. Talán ez hiba és ezért nőnek a fejemre. Nem tudom.

S még arról is írni akartam, hogy elnézve a gyerekkori barátnőim gyerekszobáit, én azért sem szülhetek még gyereket, mert nem tudnám neki mindezt megadni. Nem tudnám megadni az új bútort, az új ruhákat az új játékot. Talán sosem fogom tudni megadni, és én, legalább az elsőnek, szeretném...