Fáradt vagyok. Ez biztos a betegség miatt van, de van a betegségnek egy jó oldala is. Van egy pici időm pihenni és mindenféléken gondolkodni két alvás között.
Az egyik ilyen gondolkodásom alatt rájöttem, hogy mit szeretek nagyon, és tudom, hogy írtam már erről, de akkor is szeretem...
... szeretem azokat a reggeleket, amikor én ébredtek előbb, és még alig van világos, és nézhetem, ahogy alszik. Óvatosan hozzáérni, hogy fel ne ébredjen, megsimogatni az arcát vagy a hátát, a karját, és hozzábújni.
Azokat az estéket is szeretem, amikor én még nem alszom és már sötét van, és hallom őt elaludni. Pontosan tudom mikor alszik el, mikor álmodik rosszat, mikor kell felébreszteni.
Szeretem ezeket a nyugodt, békés perceket.
Szeretem, amikor ő ébred korábban és magához húz, amikor megölel, vagy megsimogatja a karomat. Szeretem az illatát, és szeretem, amikor nevet valamin, és mostanában egyre többet nevet.
Nem tudok elég hálás lenni a barátainak, akik nem hagyták magára, nem hagyták belesüppedni a szomorúságba, hanem segítettek neki kimászni belőle. Szüksége van rájuk, és ők is éreztetik vele, hogy szükségük van rá.
Aztán a táboron is gondolkodtam. Várom is, tartok is tőle, hogy milyen lesz. A szervezők jó részét nem ismerem, és nem tudom ők mit hallottak, tudnak rólam.
Aztán azon is gondolkodtam, hogy az elmúlt egy hónapban én is sokkal többet nevetek és sokkal inkább teljes szívemből. Szeretek ott dolgozni, ahol dolgozom, kezdem egyre jobban megismerni a gyerekeket, és ők is engem, és nagyon nagyon dühös vagyok magamra, hogy betegszabira kellett mennem, mert egy csomószor érzem, hogy dee tudnék én menni dolgozni, de aztán tíz perc után annyira szarul vagyok, hogy rá kell jönnöm, okkal írt ki a doktornéni.
Viszont legalább picit gyurmázom. Meg olaszozom is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése