Tulajdonképpen fogalmazást kéne írnom (levelet olaszul), de baromira nem jut eszembe semmi a témákkal kapcsolatban...
Viszont mindenképp le akartam írni, hogy milyen érdekes élményem volt ma. Miután Mil kisminkelt, ültem a Kálvinon és vártam a 47-es villamost. Tökéletes idő volt, szólt a fülembe valami zene, pöntyörögtem a telefonon, és akkor megcsapott az érzés, hogy IGEN ÉLEK! Hogy most minden jó és minden tökéletes, ott törökülésben a padon, hogy most minden nyugodt és akármi történhetne, és hogy így, pont így akarok ülni Rómában egy téren, a hátamon a hátizsákkal, és csak nézni az embereket, ahogy jönnek-mennek, és olyan nyugalom van és zen.
Genovában voltak ilyen pillanataim, amikor kirándultunk és beleszagoltam a tavaszi levegőbe, és átjárt az élet, az érzés, hogy élek, hogy dobog a szívem, hogy levegőt veszek, hogy az, aki ott áll a hegyen,az én vagyok, teljesen én, és most, és ott és a pillanatnak élve.
Nem tudom jobban megfogalmazni ezt az érzést, csak egyszerűen jó volt.
És nagyon régóta először azt éreztem, hogy bármilyen fáradt is vagyok, most képes lennék csak gyalogolni és gyalogolni és sétálni és fotózni.
Aztán megjött a villamos és az ablakon kibámulva a Móricz előtt észrevettem Nyüfit, ahogy sétál valakivel, és gondoltam, hogy kikiabálok a villamos ablakon, hogy SZIANYÜFI! De aztán nem kiabáltam, mert túl gyorsan mentünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése