Magvas gondolatok a buszon

Valamiért mindig a buszon vagy a villamoson jutnak eszembe mindenféle világmegváltó gondolatok meg vélemébyek. Úgy látszik,nekem ez a "zuhany kabinom" (állítólag azért ott jutnak eszébe az embernek a dolgok,mert kevés az inger).
Az utóbbi napok hírei alapján(eü,oktatás,elhallgattatott képviselők,globális felmelegedés) az jutott eszembe,hogy az ember sacc/kb 6-7ezer éve van a földön úgy,hogy tudja is magáról,hogy ő ember.  Ha az utóbbi 150 évet nézem, ennél rosszabb körülmények közé is születtek emberek, éltek, szerettek. Nem,nagyon nem volt könnyű,meg kevesen is maradtak életben arányaiban, mégis valahogy úgy érzem,majd ezt is túléljük. Amikor ilyenekkel jönnek emberek,hogy jaj erre a világra minek szülni,akkor mindig eszembe jutnak a dédszüleim,akik egy világháború után/előtt illetve annak a végén szültek (20év van a nagymamáim között) meg apám anyja,aki a rákosi korszak kellős közepén szülte apámat. Ők is biztos aggódtak, de valami reményük csak lehetett,hiszen akarták a szüleimet. Amikor mi születtünk, épp a rendszerváltás előszele volt. Szintén bizonytalan világ.
A világ mindig bizonytalan, mindig változik, nekünk meg mindig aktuálisan ezzel kell valamit kezdeni. Ha háború van,ha békeidő,ha rendszerváltás,akkor is. És valahogy eddig túlélte a családom,hiszen itt vagyok, és Boki családja is,hiszen ő is itt van.
A Kárhozottak Királynőjében van egy jelenet,amikor a nagy családfát nézik, hogy annak idején egyetlen kislány 4-5 gyerekéből hányan lettek(anyai ágon vezetik) a világon szerte-széjjel. 
Amikor megkérdezik tőlem,mert néha megkérdezik,hogy miért nem félek, akkor ez jut eszembe, a családom túlélő család a szó minden értelmében, ez szerintem genetikailag belénk van kódólva. Túlélünk mi mindent, ha kell.
És olyan még sosem volt,hogy valahogy ne lett volna.