Egy cikk margójára

Mivel sok ismerős kommentelt hozzá, feldobott egy cikket a face, amiben egy anyuka kiborult,hogy elfáradt abban,hogy a szünetben szórakoztassa a gyerekeit.
Nem mondom,hogy nincs létjogosultsága, mert hogyne lenne, borzasztóan nehéz lehet 0-24ben szolgálatban lenni, de..

De az jutott eszembe,hogy a hiba ott lehet,hogy szórakoztatni kell a gyerekeket. Hogy az nem működik,hogy ŐK találnak ki maguknak valami játékot, hogy ők találják ki,mit csináljanak aznap. Ha valakinek van tesója én nem tudom hogy lehet untakozni, hát ha más nem, a tesómmal való kicseszés is program.

Azt gondolom,hogy ahogy nőnek a gyerekek, megtaníthatóak arra,hogy elfoglalják saját magukat. Mert nyilván egy 2-3-4, évesnek, még nagyon sok irányított játék kell, de ahogy idősödik,úgy kell egyre kevesebb.

Illetve be lehet őket vonni egészen kicsi kortól a házimunkába, a főzésbe, és akkor az sem olyan nagy teher. Egy 4 éves már el tudja rakni a ruháit a helyére, tud panírozni, kivinni a szemetet, még porszívózni is.  Egy nagyobbra rá lehet hagyni pár percre, hogy kevergesse a tésztát. Lehet segíteni a krumplupucolásban is.
Persze az elején ezekkel még inkább hátráltatnak,mint segítenek.

Biztosan én is el fogok fáradni a nyáriszünetekben, és biztos nagyon nehéz lesz, de azért majd igyekszem úgy nevelgetni a gyerekeimet,hogy ne én legyek az egyetlen szórakoztató központ az életükben.

Definicio

Azon filoztam a buszon ülve(hol máshol) hogy amikor az ember kicsi, akkor mindenki a barátja. A barátja aki játszik vele, aki foglalkozik vele. Aztán ahogy nődőgél már az lesz a barátja,akivel közös tevékenység fűzi össze. Meg persze játék.
Kamaszként az a barátunk,akinek el tudjuk suttogni a titkainkat,akivel megvitatjuk a vilag naaagy kérdéseit, akivel a jövőt tervezgetjük,hogy majd ha felnőttek leszünk.
Aztán felnőttek leszünk és többdimenzióssá válik a barátság. Lesznek a barátaink, akikkel elsörözgetünk,de az életünk nagy kérdéseibe nem vonjuk be őket, akikkel bulikázni járunk,meg koncertre, azok akikkel a nosztalgia tart össze, azok akik ha felhívnak éjjel,hogy el kell ásni egy hullát,akkor viszünk neki ásót, és az a nagyon kevés,akivel tényleg az életünk apróságait osztjuk meg.
Az ásós baráti köröm nagy, sokan vannak,akiknek mennék segíteni,és akik nekem segítenek (i love mtt).
De olyan igazán, igazán mély barátom számát egy kezemen meg tudom számolni. Akikhez tényleg akármivel fordulhatok, és ők is hozzám.
Szerencsés vagyok, mert ezeknek a barátságoknak mindegyike több,mint tíz éve tart, akkor is ha az elmélyülése némelyiknek csak pár éves.
Ők azok,akik akkor is kitartottak mellettem,amikor idióta voltam és szerelmes, és bár megvolt a véleményük, el is mondták, de nem fordítottak hátat nekem.
Boldog vagyok,hogy vannak barátaim, közeliek, távoliak,kicsik és nagyok, régiek és még régebbiek.

Mert nélkülük nagyon nehéz és szomorú lenne az élet.

Aaanyaaa foglalkozz velem!

A hétvégén Tiszasason voltunk,mogyi,Janka,Boki meg a Boki szülei. Nagyon kellett már ez mindenkinek.
Mivel öten voltunk felnőttek egy ötévesre, ezért szinte mindig foglalkozott vele valaki. Meséltünk,játszottunk,cipeltem a hátamon(ha már az edzés elmaradt,mert szabin volt az edzőm)szóval volt neki program.
Azt nehezen viselte ha épp egyikünk sem ért rá.
Aztán a minap egy ismerősöm mesélte,hogy alig tud főzni, mert szórakoztatni kell a gyereket,és nincs ideje.

És nekem eszembe jutott az anyukám,akinek mindig volt ideje főzni, és igyekezett időt keríteni magának egy passziansz partira is naponta és én mégsem éreztem soha,hogy ne foglalkozott volna velem. Meg is kérdeztem,hogy ezt a csodát hogy csinálta, mire közölte,hogy:
"Nem volt nekem időm arra,hogy most külön Pannikával vagy Gergőkével vagy Boglárkával foglalkozzak, a mindennapokba voltatok bevonva." És valóban, ameddig anya főzőtt,mindig beszélgettünk, vagy mesélt egy mesét vagy játszottunk valami észjátékot. Vagy játszottunk egymással a tesóimmal, vagy öltük egymást.:)
Este mindig volt estimese vagy fejből,vagy könyvből. Máig él bennem az emlékkép,ahogy a Mary Poppinst olvassa anyu az ablak fényénél,mi meg hallgatjuk.
De az is megvan,pedig akkor igen kicsi lehettem még,hogy anya,apa olvas és nekem is van könyvem és "olvasok".
Nem volt hú de sok külön program, jártunk persze állatkertbe(anyu 3+x gyerekkel,mert a szomszéd kölykök is mindig jöttek)meg kirándulni, meg játszótérre, meg ide-oda, de mindig elvitt a boltba is,apu a piacra a trabanttal.
Valahogy nem körülöttünk forgott a világ,hanem mi is a világgal forogtunk.
Sosem éreztem,hogy elhanyagoltak volna.
És persze voltak olyan események,amikor csak én mentem egyik,vagy másik szülőmmel. Például a nevem napján apával a vidámparkba, vagy ahogy már írtam, a piacra. Talán ezért is szeretek annyira piacozni.  De vitt apa táborba, szánkózni, meg a nagyszüleimhez sokat(ahol viszont én voltam a világ közepe!)
Öcsémmel apa hangversenyre ment(mert én azokat untam)meg vonatokat nézni a pályaudvarra(értitek az volt a program,hogy nézték a nyugatiban a vonatokat!).
A húgommal nem tudom mi volt a szülős program,mert akkor már nagy voltam,amikor ő vihető korba ért és nem érdekelt annyira, el voltam foglalva a saját kis dolgaimmal.

Olyan emlékeim nincsenek, hogy a szüleim építőkockáztak vagy kirakóztak volna velem. Inkább kártyáztunk meg memóriáztunk(akkora memóriank volt,hogy az egész étkezőasztalt beborították a kártyák) társasoztunk,de mindig olyat játszottunk,amit a felnőttek is élveztek. És sosem hagytak nyerni. Esetleg megkönnyítették a dolgom,de meg kellett küzdenem érte,hogy nyerjek.

Ha egyszer porontyaim lesznek, én is azt szeretném,hogy ők a világ része és ne a közepe legyenek, hogy ne érezzék elhanyagolva magukat,ha épp nem érek rá velük foglalkozni,mert mondjuk épp a vacsorát főzöm.
Még nem tettem le a nagycsaládról,mint álomról.:)

Zaklatás-e

Tele van a falam a legutóbbi zaklatós történettel és az egyik kommentfolyamban konkrétan támadó hangvételű reakciót kapott egy ismerősöm,mert le merte írni,hogy aki bárban dolgozik, annak fel kell készülni a seggtaperolásra.

Az jutott erről eszembe,hogy azt hiszem ott van a fő probléma, hogy még mindig képtelenek vagyunk megérteni,hogy mindenkinek máshol van a határa. Van akinek a seggrecsapás belefér,van akinek már az is zaklatás ha megjegyzi egy pasi,hogy "jó a csöcsöd!"

Számomra a zaklatás az, amikor megkérem a másikat,hogy ne csináljon valamit,és folytatja. Mert előtte honnan tudhatná,hogy nekem hol a határ, főleg ha mondjuk egy bárban pincér vagyok és a kolleganőm,aki szintén pincér még rá is játszik,ha valaki taperolja.
Ha valaki annak ellenére nem áll, hogy kifejeztem SZAVAKKAL hogy nekem ez nem oké, akkor a második körben olyan ordas nagy pofont keverek le,hogy a fal adja a másikat. Ha ezek után sem hagy békén,na akkor jön a feljelentgetés és a többi.
Nyílván itt az egyszerű esetről van szó,hogy a seggemre csap, a mellemhez ér, esetleg megpróbál lesmárolni. Ami ennél durvább,azért én is rögtön a rendőrségre mennék.

A gyerekeknek is azt tanítjuk,hogy először szóban jelezzék,ha valami nem oké.
Volt egy diákom,aki mindenkit nekifutásból jó szorosan megölelt. Elég volt egyszer szólni neki,hogy finomabban,hogy a kollegámat ne nekifutásból,mert férfi és senki se szereti ha a kényes részeken lefejelik, és az osztálytársai is meg tudták értetni vele,hogy nem mindenki szereti,ha hozzáér.
De ehhez kellett az,hogy kommunikáljanak,mert mindenkinek máshol volt a határ.
Van olyan kollegám,akit puszilgathatnak a gyerekek, engem nem. Sőt én azt se szeretem ha simogatnak. Megölelni, azt bármikor lehet. Hozzámbújni, a kezemet megfogni, simán. De a simogatáshoz, pláne a puszihoz ennél szorosabb kapcsolat kell,mint a tanár diák.

De visszatérve az eredeti témához, azt hiszem azt kellene megtanulni,hogy mindenkinek máshol van a határ és ahhoz,hogy ezt a határt tudjuk,kommunikálni kell. Illetve hogy nagyon nem esik ugyanabba a kategóriába egy részeg seggfogás egy bárban, és egy nemierőszak.