Mert ilyen régen volt

Előre hoztam egy kicsit a téli depressziót magamnak. Most nem igazán vagyok jól. Fáradt vagyok és elnyűttnek érzem magam. Nem szeretek reggel felkelni és bemenni a munkahelyemre, nem érzem benne a kihívást, hogy bemenjek, nem tölt fel, és nem köt le. Csinálom, mert muszáj. Azokat a részeit szeretem csak, amikor jönnek a hallgatók, hogy segítsek valamiben, vagy kérdeznek. Azt nem, amikor csak ülök és adatokat viszek be a gépbe és várom, hogy teljen az idő és mehessek már hazafele.
Elfáradtam az elmúlt egy hónapban, pedig nem is nekem volt vizsgaidőszakom, hanem Thereonnak, de az ő feszültsége átragadt rám is.
Szomorú vagyok, mert a Balázs megint elmegy és talán sose nem is jön többé haza, és nekem még mindig szükségem van a barátságára. A múltkor, amikor együtt ebédeltünk, majdnem mondtam neki, hogy már csak ketten vagyunk akiknek nincsen gyereke. De nem mondtam. Mert mire legközelebb találkozunk, neki biztosan lesz, és talán nekem is. Vajon ha lesznek gyerekei, akkor is haza fognak jönni néha?
Kicsit úgy érzem magam, mint aki egyedül maradt a nagy és gonosz világgal szemben, pedig az eszem tudja, hogy ez nem igaz.
Próbálom kimozogni magamból a dolgokat, most bicajozom, mert szép az idő, csak hűvös. Amikor annak idején tekerni kezdtem, ilyen időben már nem ültem bringára, mert 15 fok alatt fázom.
De most jólesik. Az meg főleg jólesne, ha nem lennének ott az autók és a buszok és a csendet hallgathatnám reggelente, amikor dolgozni megyek.
Meg persze gondolkodom embereken is, hogy mit miért tesznek. Miért állítanak egymásról olyan dolgokat, amik nem igazak. Miért nem járnak utána, mielőtt vádaskodni kezdenek? És miért mosolyognak egymás szemébe, ha nem kedvelik egymást?
Az egyik oka ez volt annak, hogy ma mégsem mentem ruhacserélősre. Mert tudom, hogy a házigazda nem kedvel. Bár soha nem mondta ki, de tudom a reakcióiból. Olyan helyre pedig nem megyek, ahol nem kedvelnek, mert fölösleges. Alig pár ember volt ott, akiket én kedvelek, a felszínes cseverészésből meg eleget kapok a munkahelyemen.
Most nem vagyok jól magammal, és kevés sikerélmény ér, ami hosszú távon is megmarad.
Szeretnék kicsit megint gondtalanul szaladgálni a tengerparton, érezni, ahogy a tengervíz mossa a bokámat, hallgatni ahogy morajlik, beszívni az illatát, becsukni a szemem és a napfény felé fordítani az arcomat.
De erre még jó sokáig nem lesz lehetőségem.
Addig marad a bicaj, a séták a fák között, a gesztenyék,
Meg az álmok.