A Sok Huho semmiert a kedvenc Shakespeare muvem. A Kenneth Branagh feldolgozast meg kulon szeretem. Par napja ujra neztem es az jutott eszembe, hogy milyen zsenialisan abrazolja az ifjonti fellangolo rozsaszin szerelm es az erett felnott szerelem kozti kulonbseget. Nem is a szavakban, hanem a mozdulatokban, gesztusokban.Kozben olvasom a Hercegnot Cassandra Claretol, ahol egy kamasz szerelmi haromszog van es az jutott eszembe, hogy orulok, hogy ilyenben sose volt reszem. Fajos viszonzatlanban meg kinek nem? Mivel a rajongos viszonzott( vagy annak tuno) rozsaszin szerelmet sose eltem at, az aggodo felto szerelmet viszont igen, amikor minden rossztol megovnad a masikat, igy nem tudom mit vesztettem vagy melyik a jobb, de azt hiszem, hosszutavon az utobbi. Mert a rajongas elmulhat es a rozsaszin is kifakul idovel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése