Bocsanat

Van az a Jozsef Attila vers, tudjatok... De igazabol, most nem is arrol szeretnek irni, hanem a felelossegvallalsrol es arrol, hogy a tettek kovetkezmenye es a bocsanat keres es a megbocsatas. Egyszer nagyon regen volt egy fiatal lany, aki borzasztoan tartozni szeretett volna egy klikkhez, de nem vettek be. Nem volt eleg meno vagy vicces vagy csak nem tartottak felnottnek. Akkor ez annak a lanynak irgalmatlanul fajt. Foleg azert, mert a baratai egy resze viszont a klikk reszet kepeztek. Raadasul a klikk egyik hangado embere egyebkent is sokat bantotta ezt a lanyt. Aztan sok evvel kesobb, amikor mar igazabol nem is volt fontos, ez a hangado leult a lannyal es bocsanatot kert tole, mindenert amit elkovetett ellene. A rossz szavakert a kikozositesert, azert, hogy akkor kinevette. A lany pedig megbocsatott. Soha, ameddig elek nem fogom ezt elfelejteni. Akkor tanultam meg, hogy bocsanatot kerni soha nem keso. Hogy megbocsatani a masiknak soha nem keso. De ehhez az kell , hogy aki hibazott, aki bantotta a masikat, oszinten belassa hogy mit tett. Oszinten banja meg a buneit es oszinte legyen a bocsanat keres. Sokan bantottak mar eletemben, de egyetlen ember volt eddig aki tenyleg oszinten kerte hogy bocsassak meg neki, es az Kriszana volt. Es en tisztelem ot ezert, mert oriasi lelkiero, onismeret es batorsag kell ahhoz, hogy odamenjek a masikhoz es oszinten megbanjam neki azt, amit vele tettem. 

Istenem bazdmeg, ilyen nincs

Kezd átmenni a blogom dühöngőbe...
Történt, talán egy hete, hogy be lettem hívva egy esemény/csoportba, hogy fotózzunk mtt-s naptárat. Először is, baromira meglepett a dolog, hogy így a peremvidékről valakinek az eszébe jutottam, másodszor nagyon jólesett a gondolat, hogy gondoltak rám.
Írtam is Ytzaknak, mert ezt kérte, hogy én jövök szívesen, van némi tapasztalatom is a fotózással kapcsolatban, és fotósok szerint, könnyű velem dolgozni.
Aztán ebből az egészből lett egy hiszti, mert az emberek ostobák és sértődékenyek.
Például van, aki azon sértődött meg, hogy ő mért nem lett behívva ebbe, más meg azon, hogy nincs benne Ytzak listájában...

Komolyan... ÓVÓDA BASZKI....

Nem, nem azért mondom, mert én benne voltam a listában, mint írtam eleve meglepett, hogy rám is gondoltak. Azért írom, mert ez a hisztizés akadályozza a munkát, és mert elveszi Ytzak kedvét is az egésztől, pedig szerintem jó ötlet.

Sok kis királykisasszony, akik azt hiszik fontosak, pedig rohadtul nem azok, és akik úgy tesznek, mintha fontos lenne a többiek lelkivilágának épsége, pedig igazából nem tartják fontosnak, csak hát a látszat, kérem a látszat, az a fontos...

Pedig elvileg felnőtt nőkről beszélünk, akik állítólag értelmesek, meg jártak egyetemre, meg elvileg kellene legyen annyi eszük, hogy nem akadnak fenn egy PRIVÁT listán, nem szerepel a becses nevük.

GYÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ

Nem jo jo jo nekem

Tudom, hogy sokat irtam mar errol es biztosan fogok is meg. Ma jutottam el oda, hogy lehet, hogy nem varom meg a tanev veget, hanem ha sikerul, elmegyek tanitani minel hamarabb(vagy sitterkedni). Ugyanis azt vettem eszre, hogy minden reggel egy szenvedes. Nehezen kelek es bent sem erzem jol magam. Elkezdtem megint betegnek erezni magam es olyan mintha soha nem tudnam kipihenni a faradtsagot. Pedig a legkor nem rossz, egyszeruen ez a fajta munka nem nekem valo. Nem szeretem csinalni, es olyan faradt tole az agyam, hogy tanulni is nehezebb. Nem jo. Pedig igyekszem benne jot is talalni, de nem igazan sikerul. Raadasul fejetlenseg van es mindenki aprosagokert is baszogat. Nem vagyok en irodaba valo.

Bátorság!

3 éves már biztosan elmúltam, nem emlékszem rá pontosan mikor volt, de még nem jártam oviba, talán a harmadik nyáron. Apa hazahozta a zöld csodát. Kemény gumiból voltak a kerekei és nem bírtam felemelni, aztán közölte, hogy ma megtanulsz biciklizni. Biztosan sokat nyíghattam egy bringáért.
Lementünk hát az iskola elé, ahol sok gyerek volt még rajtunk kívül (akkor még nem voltak készen a játszóterek azt hiszem) és apa közölte, hogy üljek fel és hajtsam magam a lábammal. Én nekiálltam hisztizni, hogy de másoknak is van pótkereke ÉN IS AKAROK! Nem szerelte fel és seprűnyelet sem tett az ülés mögé. Nem tudom hányszor eshettem el, hányszor szaladt mellettem, de nem adtam fel. Meg akartam tanulni biciklizni.
Lehet, hogy nem pont ezen a délutánon tanultam meg biztonságosan menni, de megtanultam tekerni a pedált, és baromi büszke voltam magamra. Onnantól fogva nem lehetett igazán levakarni nyaranta a bicajról... Aztán kinőttem és az öcsém nőtt bele. Neki elég volt egyetlen délután. Aztán kaptam valahonnan egy igazi békebeli csepel bringát. Szép szürke színe volt, és kontrafékje meg állandóan lapos gumijai, úgyhogy tulajdonképpen az abroncson csattogtam végig a lakótelepen. Akkoriban jött be a BMX az országba és én baromira szerettem volna egyet. Nem tudom milyen okból kifolyólag kapott az öcsém egy királykék férfivázas (ja nekem női vázas összecsukhatós csepelem volt) BMXet. Életemben akkor találkoztam először nem kontra fékes bringával, aminek első fékje is volt, amit úgy sikerült meghúzni hogy lazán fejre álltam vele, ezzel a bringával sikerült legurulni a szigeten a dombról és felugratni a betonszínpadra, majd akkorát esni, mint az ólajtó. Később kölcsön kaptam egy barátnőm BMXét és azzal mentem suliba, azt dobta le a hülye BKV ellenőr is a HÉVről mert nem volt bérletem, és szakadó esőben nem akartam hazatekerni.
A 14. születésnapom környékén kaphattam az első saját montimat. Igazi nagy áruházi tescos monti volt, szép bordó. Évekig járkáltam vele nyaranta, szép időben.  Aztán túl sokat volt az erkélyen télen, mert télen ki az a hülye, aki biciklizik... Megette a rozsda, és egy lomtalanítás alkalmával könnyes búcsút vettünk egymástól.
Nagyon hosszú ideig nem volt utána bicajom. Talán 2006 környékén volt egy Critical Mass, amire kölcsön kaptam egy bicajt Lucától (női vázast, nem szeretem a női vázas bringákat) és azzal jöttem-mentem egy ideg, aztán visszaadtam, és megint nem volt bringám, viszont elkezdtem vinnyogni, hogy AKAROK egy bicajt és ha kell összegyűjtöm rá a pénzt. Ezt a vinnyogást hallotta meg a húgom exe a Marci, aki puszira odaadta nekem az évek-óta nem használt bicaját. Ez is bordó volt és fekete és én nagyon boldog voltam vele három évig. Persze ez sem volt minőségi darab, csak egy tescos bicaj és amikor elvittem a közeli bringaszervizbe, a szerelő közölte, hogy jobb lenne nem közlekedni ilyennel, mert kicsit életveszélyes. De azért még egy évig húzta. Akkor néztem ki magamnak az IC-t amivel most járok. 18 ezer kemény forintomba került és azt hiszem ez életem első saját kerékpárja a kis zöld csoda-óta. Nagyon nagyon hosszú ideig csak szép időben, kb márciustól-szeptember végéig jártam bicajjal. Ha esett nem indultam el. Ha úgy nézett ki esni fog, nem indultam el. Ha 20 fok alá ment a hőmérséklet, nem indultam el. ha már pulcsit kellett venni akkor nem feltétlenül indultam el. Szóval igazi nyári bringás voltam.
Egészen a tavalyi évig, amikor nyár elején futárkodtam, és menni kellett akkor is ha esett, de azért szerencsém volt és nem esett sokat. De tavaly már egészen sokáig jártam bicajjal, talán október eleje lehetett, amikor leraktam, és elég hamar pattantam rá újra, április eleje környékén.
Most, hogy 25 percre (bringával!!) dolgozom a lakhelyemtől, igyekszem minél többször menni, és már megfogalmazódott bennem az is, hogy ameddig nem lesz nagyon latyakos-ónós esős-csúszós idő, addig bringával megyek, mert a bkv... hát hagyjuk.. Ma három hetes busz mellett mentem el, ők a dugóban álltak.


Szóval azt hiszem szerda volt, amikor eső hangjára keltem hajnalban és nem az jutott eszembe, hogy na akkor ma is bkv.. hanem, hogy elég lesz-e a széldzsekim (szép lila, most vettem) vagy kelleni fog esőkabát is. Végül reggel nem esett. Aztán ma, amikor láttam, hogy esik megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy be kéne vinni a bicajt az irodába és másnap azzal hazamenni de most bkv... De aztán mégsem, mert már csak pötyörgött az eső és hamarabb odaértem így olaszra, mintha villamos+metróval megyek, meg nem is úgy voltam öltözve (széldzseki+aláöltözet pulcsi nem elég akkor ha nem tekerek). Úgyhogy tekertem és közben esett és mégis kurvajó volt. Nem tudok erre szebb kifejezést, hihetetlen jól éreztem magam közben. Mint egy nemnormális hülyegyerek. Persze baromira figyeltem az autókat, hogy ne legyen baj, meg lassabban is mentem, mint szoktam, mert a fene se tudja mennyire csúszik az út, de hihetetlen felszabadító érzés volt az esőben tekerni, úgy hogy közben az emberek mind borús arccal sétáltak. Én most egészen másképp láttam a világot. Láttam színeket, amiket amúgy ilyenkor nem vesz észre az ember, és minden olyan nem is tudom... Folyton az járt a fejemben, hogy életemben először most szeretem igazán az őszi időt. Mert ez igazi októberi őszi idő volt.
Utána hazafele már nem esett, sőt még a nap is kibújt és minden tiszta volt és olyan fények voltak meg színek, amiket, ha lenne egy jó gépem, talán akkor tudtam volna megörökíteni. Teljesen feltöltött az, hogy mertem, hogy elég bátor voltam esőben is bringázni.
De azért a csúszós-nyálas idővel még nem fogok megpróbálkozni.

Pattogó hülyegyerek

Kb. így érzem most magamat. Mint egy pattogó hülyegyerek.
Történt ugyanis, hogy hétfőn Bia elhozta nekem a kulcstartó alapokat, amiket rendeltem, és végre nekiállhattam gyurmázni. Nem mondanám, hogy hú de csodálatos dolgok sültek ki belőle (oda is égtek) de kezdetnek egyáltalán nem rossz. Plusz teljesen feldobódtam tőle, hogy gyurmázhatok végre.
Aztán tegnap voltam tanítani is, egy kissrácot készítek fel vizsgára és valami döbbenetesen jó érzés volt, és ahogy haladtunk az időben előre, láttam rajta ahogy feloldódik. A végén meg megbeszéltük a fogalmazást,amit házinak adtam és olyan nagyon jó volt. Mint egy hülye kis gumilabda mentem hazafele.
Aztán jöttek a kabátokért, meg cipőért, amit feltettem ingyen elvihetősbe és az is jó érzés volt, hogy odaadtam és örültek neki.
Utána festettem órát, ami meg azért volt nagyon jó, mert végre valami normális van a konyhában és szép is, és én csináltam és én nem vagyok azért annyira ügyes kezű, mint sok barátom, ezért ha valamim szépen sikerül, akkor annak mindig duplán szoktam örülni.
Meg most bringával járok, ahova csak lehet, és ez is feltölt egy kicsit. Már csak az íjászkodást kell valahogy visszavezetni az életembe (egyelőre pénzhiányban szenvedek ezen a téren) és akkor örömbódóttá lesz.:)

És amióta a könyvespolcok fent vannak, takarítani is több kedvem van a szobámat. Lassan tényleg újra otthonná válik a lakásom számomra. Így cirka egy év ott lakás után ideje.

Támaszkodás

A Csernus könyvben, Csernus azt mondja, az nem igazi párkapcsolat, ahol a pár tagjai egymásra támaszkodnak, és nem tudnak a másik nélkül megállni.
Már korábban is kifejetettem, hogy nem teljesen értek vele egyet. Persze meg kell tudnunk a magunk lábán is megállni, de együtt mégis könnyebb.

Talán ostobán hangzik, de én most a hétvégéimen töltődöm. Azokon a hétvégeken, amikor Thereonnal vagyok. Amikor átölel, és egymáshoz bújva alszunk el. Amikor ez valamiért nem sikerül, akkor nem tudom magam feltölteni a következő hétre.
Azok a kicsi pillanatok adnak erőt a napok túléléshez, hogy tudom, hogy jön a hétvége (vagy egy-egy találkozó másokkal hét közben).

Mert a munkám most nem tölt fel. Sőt... Nem tartom magam alkalmasnak hosszú távon arra, hogy ezt a melót csináljam, mert nem élvezem. Nem látok benne kihívást és nem érzem azt, hogy jól tudnám csinálni, vagy jobban, mint most. Persze, meg lehet tanulni, de nem is annyira érdekel. Valahogy érzem, hogy ez csak átmeneti időszaka az életemnek.

Ameddig a tanítás mindig feltöltött, akkor is ha éppen szar volt, és éppen a pokolba kívántam, soha egyetlen percig sem jutott eszembe a tavalyi tanévben, hogy felmondanék...

Ezért nehéz most. Mert a hétköznapjaim jó részét kitevő dolgot, nem élvezem. Pedig esküszöm igyekszem, de valahogy nem megy. Engem nem erre teremtettek.

Magyarország

Ahogy jönnek a választások (megint) azt veszem észre, hogy sokkal jobban előtörnek az emberekből az indulatok. Nagyon sokat olvasom, egy-egy problémánál "hogy persze mert ez Magyarország" meg hogy "bezzeg külföldön" meg mit vártok hát ez itt magyarország? (igen így kisbetűvel).

Valahol egy kicsit fáj ez nekem azt hiszem. Mert nekem Magyarország nem a politikusai, nem a politikai élete, nem a nyomor, hanem valami mást jelent. Persze nem könnyű itt élni, de máshol sem az. Máshol már problémák vannak, külföldön például ott a honvágy, az idegenség érzés, a nyelvi nehézségek, a "te egy bevándorló vagy és a kölykeid is azok lesznek" és még sorolhatnám. Talán az anyagi nehézségek nem olyanok, mint itt, de ebben sem lehet senki biztos.

Nekem Magyarország a városaiból, az erdeiből a hegyeiből a tájaiból, a dalaiból, a verseiből, a meséiből, a hétköznapi emberekből áll.
Abból, hogy tudom, hogy mivel hova fordulhatok (és ha nem tudom, van kit megkérdezni), hogy azokat a városokat, ahol már jártam így-úgy de ismerem, hogy a boltban forintban írják ki az árakat, a bkv vicces angolságából, a fényekből, a színekből.
Nem, nem igazán tudom leírni miért fájdítja a lelkemet, amikor bántják a hazámat, amiről ő igazából nem tehet. S főleg akkor fájdalmas ez, amikor saját magukat MAGYARNAK kikiáltott emberek teszik, akik ahelyett, hogy javítani akarnának a dolgokon (és változtatás az is, ha segítesz másoknak), helyette csak kiabálni meg rombolni tudnak.

Persze, lehet, hogy én látom rosszul. De én azt érzem, hogy egyre több magyar ember szégyelli azt, hogy ő magyar, és ez, azt hiszem sokkal nagyobb probléma tud lenni, mint az, hogy büdös a bkv és késik a máv...

Taní-tani

Tegnap éppen sétálunk Mogyival meg Bigfootal a nyugati felé, amikor csörgött a telefonom. Egy nagyon pörgős nyelvű nő szólt bele, hogy megtaláltak a neten és vállalnám-e hogy felkészítem a fiát felvételire magyarból. Én csak pislogtam, hogy ahha. De hazafele már órákat terveztem, hogy mit hogyan.
Heti egyszer, egy órában tanítani fogok.:)
Szerintem jobban várom, mint a gyerek:)