Bátorság!

3 éves már biztosan elmúltam, nem emlékszem rá pontosan mikor volt, de még nem jártam oviba, talán a harmadik nyáron. Apa hazahozta a zöld csodát. Kemény gumiból voltak a kerekei és nem bírtam felemelni, aztán közölte, hogy ma megtanulsz biciklizni. Biztosan sokat nyíghattam egy bringáért.
Lementünk hát az iskola elé, ahol sok gyerek volt még rajtunk kívül (akkor még nem voltak készen a játszóterek azt hiszem) és apa közölte, hogy üljek fel és hajtsam magam a lábammal. Én nekiálltam hisztizni, hogy de másoknak is van pótkereke ÉN IS AKAROK! Nem szerelte fel és seprűnyelet sem tett az ülés mögé. Nem tudom hányszor eshettem el, hányszor szaladt mellettem, de nem adtam fel. Meg akartam tanulni biciklizni.
Lehet, hogy nem pont ezen a délutánon tanultam meg biztonságosan menni, de megtanultam tekerni a pedált, és baromi büszke voltam magamra. Onnantól fogva nem lehetett igazán levakarni nyaranta a bicajról... Aztán kinőttem és az öcsém nőtt bele. Neki elég volt egyetlen délután. Aztán kaptam valahonnan egy igazi békebeli csepel bringát. Szép szürke színe volt, és kontrafékje meg állandóan lapos gumijai, úgyhogy tulajdonképpen az abroncson csattogtam végig a lakótelepen. Akkoriban jött be a BMX az országba és én baromira szerettem volna egyet. Nem tudom milyen okból kifolyólag kapott az öcsém egy királykék férfivázas (ja nekem női vázas összecsukhatós csepelem volt) BMXet. Életemben akkor találkoztam először nem kontra fékes bringával, aminek első fékje is volt, amit úgy sikerült meghúzni hogy lazán fejre álltam vele, ezzel a bringával sikerült legurulni a szigeten a dombról és felugratni a betonszínpadra, majd akkorát esni, mint az ólajtó. Később kölcsön kaptam egy barátnőm BMXét és azzal mentem suliba, azt dobta le a hülye BKV ellenőr is a HÉVről mert nem volt bérletem, és szakadó esőben nem akartam hazatekerni.
A 14. születésnapom környékén kaphattam az első saját montimat. Igazi nagy áruházi tescos monti volt, szép bordó. Évekig járkáltam vele nyaranta, szép időben.  Aztán túl sokat volt az erkélyen télen, mert télen ki az a hülye, aki biciklizik... Megette a rozsda, és egy lomtalanítás alkalmával könnyes búcsút vettünk egymástól.
Nagyon hosszú ideig nem volt utána bicajom. Talán 2006 környékén volt egy Critical Mass, amire kölcsön kaptam egy bicajt Lucától (női vázast, nem szeretem a női vázas bringákat) és azzal jöttem-mentem egy ideg, aztán visszaadtam, és megint nem volt bringám, viszont elkezdtem vinnyogni, hogy AKAROK egy bicajt és ha kell összegyűjtöm rá a pénzt. Ezt a vinnyogást hallotta meg a húgom exe a Marci, aki puszira odaadta nekem az évek-óta nem használt bicaját. Ez is bordó volt és fekete és én nagyon boldog voltam vele három évig. Persze ez sem volt minőségi darab, csak egy tescos bicaj és amikor elvittem a közeli bringaszervizbe, a szerelő közölte, hogy jobb lenne nem közlekedni ilyennel, mert kicsit életveszélyes. De azért még egy évig húzta. Akkor néztem ki magamnak az IC-t amivel most járok. 18 ezer kemény forintomba került és azt hiszem ez életem első saját kerékpárja a kis zöld csoda-óta. Nagyon nagyon hosszú ideig csak szép időben, kb márciustól-szeptember végéig jártam bicajjal. Ha esett nem indultam el. Ha úgy nézett ki esni fog, nem indultam el. Ha 20 fok alá ment a hőmérséklet, nem indultam el. ha már pulcsit kellett venni akkor nem feltétlenül indultam el. Szóval igazi nyári bringás voltam.
Egészen a tavalyi évig, amikor nyár elején futárkodtam, és menni kellett akkor is ha esett, de azért szerencsém volt és nem esett sokat. De tavaly már egészen sokáig jártam bicajjal, talán október eleje lehetett, amikor leraktam, és elég hamar pattantam rá újra, április eleje környékén.
Most, hogy 25 percre (bringával!!) dolgozom a lakhelyemtől, igyekszem minél többször menni, és már megfogalmazódott bennem az is, hogy ameddig nem lesz nagyon latyakos-ónós esős-csúszós idő, addig bringával megyek, mert a bkv... hát hagyjuk.. Ma három hetes busz mellett mentem el, ők a dugóban álltak.


Szóval azt hiszem szerda volt, amikor eső hangjára keltem hajnalban és nem az jutott eszembe, hogy na akkor ma is bkv.. hanem, hogy elég lesz-e a széldzsekim (szép lila, most vettem) vagy kelleni fog esőkabát is. Végül reggel nem esett. Aztán ma, amikor láttam, hogy esik megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy be kéne vinni a bicajt az irodába és másnap azzal hazamenni de most bkv... De aztán mégsem, mert már csak pötyörgött az eső és hamarabb odaértem így olaszra, mintha villamos+metróval megyek, meg nem is úgy voltam öltözve (széldzseki+aláöltözet pulcsi nem elég akkor ha nem tekerek). Úgyhogy tekertem és közben esett és mégis kurvajó volt. Nem tudok erre szebb kifejezést, hihetetlen jól éreztem magam közben. Mint egy nemnormális hülyegyerek. Persze baromira figyeltem az autókat, hogy ne legyen baj, meg lassabban is mentem, mint szoktam, mert a fene se tudja mennyire csúszik az út, de hihetetlen felszabadító érzés volt az esőben tekerni, úgy hogy közben az emberek mind borús arccal sétáltak. Én most egészen másképp láttam a világot. Láttam színeket, amiket amúgy ilyenkor nem vesz észre az ember, és minden olyan nem is tudom... Folyton az járt a fejemben, hogy életemben először most szeretem igazán az őszi időt. Mert ez igazi októberi őszi idő volt.
Utána hazafele már nem esett, sőt még a nap is kibújt és minden tiszta volt és olyan fények voltak meg színek, amiket, ha lenne egy jó gépem, talán akkor tudtam volna megörökíteni. Teljesen feltöltött az, hogy mertem, hogy elég bátor voltam esőben is bringázni.
De azért a csúszós-nyálas idővel még nem fogok megpróbálkozni.