Lo credo

Azt hiszem az a baj velem, hogy én nekem sosem volt fontos a titulus. Nekem nem számít, hogy valaki doktor vagy professzor vagy bármi ilyesmi. Mert nem attól lesz ember. Én nem félek a dékántól, nem félek a rektortól vagy a minisztertől. Nem arról van szó, hogy nem tisztelem, mint munkahiearchiában felettem állót, de nem félek tőle. Ugyanúgy viselkedem vele, mint egy oktatóval, vagy egy másik ügyintézővel, mert nem érzem úgy, hogy felettem állna azért, mert van valami pár betűs szó a neve előtt.
Már gyerekként sem éreztem úgy, hogy azért kellene valakit tisztelnem, mert idősebb nálam. Például a tanárokat. Ha hülyeséget beszéltek, akkor hülyeséget beszéltek.
Nem, tiszteletlenül kevés tanárommal beszéltem (de ők megérdemelték). Mert a tudást azt azért tiszteletben tartom.
De azt gondolom, hogy attól még, hogy valaki alattam dolgozik, nem kell vele úgy viselkedni, mintha a seggemből rántottam volna elő, és semmit se érne.
Ez ugyanolyan baromság, hogy a doktornak kijár a magázás, de a bolti eladónak már sziával köszönünk, az utcaseprűnek meg annyit se mondunk, hogy "bazdmeg". Pedig egyik munkája nélkül sem lennénk meg olyan könnyen.
Én a gyerekektől sem azért várok el tiszteletet, mert ÉN vagyok a tanító, hanem mert kivívom magamnak, de azt hiszem sokkal sokkal fontosabb számomra, hogy szeressenek velem lenni és szeretetből tegyék meg, amit kérek, nem pedig az autokratikus vezető által kiváltott félelemből. Ne azért tanuljon, mert különben fekete pontot kap, hanem azért, mert érdekli, amit olvas.

Sokszor azt gondolom én nem vagyok ezzel a felfogással ebbe a világba való.

A másik dolog amiről mostanában még viszonylag sokat gondolkodom az adok-kapok. Hiszem azt, hogy amit az életben másoknak adok, legyen szó fájdalomról vagy örömről, azt így-vagy úgy de visszakapom. Talán ezért is tudom magam viszonylag hamar túltenni azon, ha bántanak (csak elfelejteni nem felejtem el).  Azt látom, hogy a kölcsönösségen alapuló bizalom is borzasztóan elveszett. Ha én kölcsönadom neked a játékomat, akkor te is kölcsönadod az enyémet, és nem kérek érte semmi többet és te se tőlem. Ha én meghívlak egy fagyira, akkor egyszer majd te is visszahívsz engem, amikor neked lesz rá pénzed nekem pedig nem. Nálam ez valahogy sose volt kérdés. Ha én teszek egy szívességet, akkor előbb-utóbb biztosan visszakapom valahogy. Fel sem merül bennem, hogy még még még pluszba kérjek érte dolgokat.
Azt hiszem az is baj velem, hogy alapvetően mindenkiről a jót feltételezem és amikor ebben csalódom, az nagyon rossz. Azt hiszem, hogyha ez a kölcsönösségen alapuló bizalom helyreállna a világban, akkor a világ sokkal sokkal jobb hely lehetne.