Possibilitá

Ma állásinterjún voltam. Sikerül majdnem egy órával hamarabb odaérnem, így nézegettem a sulit. Aztán kicsöngettek és egy csomó gyerek lepte el a folyosókat és, amikor az első osztály megjelent elkezdtem mosolyogni. Csak úgy. Néztem, ahogy jönnek-mennek, kicsik és nagyok és gondtalanok és játszanak és gyerekek. Jó volt nézni őket, és kicsit arra emlékezni, hogy nekem milyen volt iskolába járni. Amikor a legfőbb bajod az, hogy holnap matekdoga, hogy nem készítettél házit, hogy pikkel rád a tanár (pedig lehet, hogy nem is pikkel, csak egyszerűen rajtad vezeti le az otthoni gondjait). Ahogy egymás agyát húzták és kiabáltak a folyosó egyik végéről a másikra egymásnak. Tényleg jó volt.

Utána bemutatkoztam, elmeséltem, hogy ki vagyok mi vagyok, honnan jöttem, mihez értek, hogy vezettem már olyan csapatot, ahol a legkisebb 4 éves a legidősebb 50 múlt, hogy mennyire nagyon hiányzik nekem a tanítás és a gyerekek, hogy mennyire unalmas volt csak ülni a gép előtt és kattintgatni és hogy mik a jövőbeli terveim, mert erre is rákérdeztek.

Úgy jöttem el, hogy jövőhéten foglalkozást fogok tartani egy másodikos osztálynak, és nagyon remélem, hogy úgy sikerül, hogy felvegyenek dolgozni.

Nem a pénz miatt szeretnék dolgozni. Hülye dolog, de tényleg nem. Ha a pénz érdekelne, akkor valószínűleg olyan szakmát választok, vagy élek anno a lehetőséggel és elmegyek hostessnek, pasikkal beszélgetni.

Nagyon szeretném ha ez most sikerülne, mert egész hamar azt éreztem, miután leültem ,és hallottam a kiszűrődő tesióra hangját és megcsapta az orrom az égett melegszendó szag, hogy itthon vagyok.