Tegnap korrepetálni voltam az egyik kislányt. Eleve rossz kedve volt, próbáltam valahogy kicsit felviditani,de nagyon nem ment. Komolyan szenvedés volt az a 40 perc,ameddig gyakoroltunk(es muszáj volt).
A végén mindig játszom velük. Most amőbáztunk, és akárhogy igyekeztem,nyertem, pedig több alkalmat is hagytam neki,hogy nyerhessen. Na ekkor eltörött a mécses és csak nehezen sikerült megvigasztalnom.
A nagymamájával beszélgettünk,hogy a kiscsaj nem tud veszíteni, mostanában egyébként is rossz kedvű és hogy ez vajon miért lehet.
És akkor hazafele gondolkodtam a saját 22 gyerekemen,meg a többieken,akikkel dolgoztam.
Azt mondjuk,a gyerekek túlterheltek. Valóban,több a tananyag,de azt hiszem nem ez a fő gond. A fő inkább az,hogy olyan problémákkal is meg kell küzdeniük,amik nem nekik valóak. A szüleik olyan érzelmi terheket tudnak akaratlanul is a gyerekeikre rakni,ami nem egészséges. Emellé ott vannak a kortársak is,nomeg a többi felnőtt.
Az én szüleim sem éltek boldog házasságban,mégsem kellett sosem aggódnom azon,hogy engem szeretnek-e,én biztonságban vagyok-e. Anyukám,ha lettek is volna,biztosan nem velem beszéli.meg a pasiügyeit,ahogy az apámmal való konfliktusaikhoz sem volt semmi közöm. Gyerekként,gyerek gondokkal kellett megharcolnom. Szerencsés vagyok,mert ezekhez mindenféle stratégiákat is kaptam.
A mostani gyerekek többsége nem kap. Nem tanul meg veszteni, nem tanulja meg feldolgozni a veszteséget, nem tudja mi van olyankor,ha a dolgok hirtelen megváltoznak és itt olyan apróságra gondolok,hogy túlmennek a busszal a megállón. Nincs a hátuk mögött a biztonság,mert anya-apa már nincs együtt és rosszabb esetben még gyűlölködés is megy közöttük. Ott vannak ezek a szerencsétlen kis porontyok totál egyedül, és nem tudják mihez kezdjenek. Ja és sokszor még egykék is,nehogy már legyen egy testvérük,akivel összefoghatnak a világ ellen.
Amikor kislány voltam,nekem azt mondták a szüleim,az a dolgom,hogy tanuljak,játszak, gyerek legyek. Ennyi. És valóban nem volt más feladatom. Csak olyan gondokkal terheltek,amivel meg tudtam küzdeni.
Nagyon nem lennék gyerek most, amikor a felnőttek sem találják a helyüket a világban.
1 megjegyzés:
Nem hiszem, hogy itt a csonka vagy ép családok állnak a háttérben, sokkal inkább az idő, amit a gyerekek a tanulást segítő játékokkal töltenek. Azokkal, amikor szerepeket játszanak el, doktorbácsit, papás-mamást, indiánost (szerintem nem is tudják mi az, ma más dívik, mint a múlt évezredben :D ) és kalózosat, ahol feladatok, megoldandó helyzetek és felismerésük, és alapvető akció-reakció minták vannak. Azt nagyon jól látod, hogy nem tanulnak meg önfeledten veszíteni, teljesítéskényszer van ott is, ahol nincs. lásd még a "Nincs időm a fejfájásra!" gyógyszerreklámot és társait, amik nem is nekik szólnak, de a terméken, kereskedelmen, márkaépítésen kívül sokkal veszélyesebb üzenetet hordoznak, éppen a legfogékonyabb kiskamaszok felé: nincs idő, lemaradsz, kihagynak és akkor semmi vagy, nem éred el és akkor semmi vagy, nem a legújabbat használod és akkor semmi vagy, meg úgy általában is. "Ha nem posztolod, nem történt meg."
Azt hiszem, mégis csak az iskolának tanulunk. Az Életnek játszanunk kellene, de nem jut rá idő, meg nem is igazán trendi.
Off, én beszéltem!
Megjegyzés küldése