Arra mentem be,hogy valamiért àll a bàl. Nem értettem mi történt. Utàna jàrtam.
Bementünk a lànywcbe beszélni a kiscsajjal,akit a többiek hibàztattak.
És akkor elkezdett sírni. Mert ő akàrmit csinàl, mindig bàntjàk, mindig kipécézik, és ő màr ehhez elfàradt és elege van.
És csak sírt és sírt, és ott ültem vele szemben, és sajàt magamat làttam, majdnem ugyanennyi idősen.
És aztàn megkérdezte tőlem,hogy nekem nem fàj,hogy a lànyok utàlnak? Mert utàlnak.
Mondtam,hogy tudom, és dehogynem fàj, és persze rosszul esik, de én felnőtt vagyok és tudom,hogy ez a sajàt problémàjuk. Én mindent megtettem annak érdekében,hogy jobb legyen a viszonyunk,legalàbb együtt tudjunk dolgozni. Ha nekik ez nem megy, az az ő bajuk. Tudok én is gonosz lenni, de ennél több vagyok.
És ő is több. És màs osztàlyokból szeretik őt és vannak baràtai.
De ma eljutott oda,hogy be se megy az osztàlyba úgyis csak bàntjàk.
A többiek előtt nem sírt. Mert akkor kinevetik, akkor még jobban bántjàk.
Haragudtam a lànyokra. Nem azért,mert velem kegyetlenek, hanem mert vele azok. Mert az is kegyetlen vele,aki mellett kiàllt a múltkor, amikor ő volt a soros.
Az a làny,akitől ez indul nagyon nagy gondokkal küzd magàban. De az nincs rendben,hogy a többit bàntja.
Néha azt szeretném,hogyha ezeknek a lànyoknak az élet, valamilyen formàban visszaadnà azt,amit ők tettek másokkal.
Szeretném,ha az akivel a wcben beszélgettem sikeres ember lenne, sikeres élettel. Ha nem fàjna màr neki,amit az osztàlytàrsnője csinàlt vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése