Igazàn komfortosan

Tavaly Norvégiàhoz vettem egy sokzsebes, zöldes színű túranacit. Azt hiszem még a kezemet is ebben kérte meg Boki.
Ez a nadràg a legjobban atlétàval néz ki,de pólóval sem rossz.
És rà kellett jönnöm,hogy én az ilyen típusú, sokzseves,kicsit laza,kicsit taktikaihoz hasonló nadràgokban érzem magam a legjobban(meg a kék töröknacimban,csak annak nincs zsebe). Meg atlétàban. Könnyű bennük mozogni, egész jól is àll, igaz,hogy nem a legnőiesebb, de ez nem zavar.

Persze jó néha szoknyàban is lenni, meg ruhàban csinosnak, de valahogy mindennapra nem tudom elképzelni,ahogy a sminket se.

Matematika érettségi

Én legendásan hülye vagyok matekból. De tényleg. Egyszerűen nem àll rà az agyam, hamarabb értem meg az összefüggéseket történelemből vagy elemzek le egy verset(pedig utàlok verset elemezni) mint hogy megoldjak egy középiskolai matek érettségit még egyszer.
A mostani matekot viszont végigpörgettem pénteken, két màr besörözött matekból okos emberrel.
Azt kellett megàllapítanom,hogy baszki ezt még én is meg tudnàm írni. Egy függvénytàbla kell hozzà és a kettes biztos meglenne. Aztàn ràjöttem miért érezhették nehéznek.
Tele van olyan matematikai szakkifejezéssel,hogy módusz, mediàn, unio, halmaz, befogó,àtfogó stb.
Hàt nyílvàn nehéz annak,akinek fogalma sincs arról,hogy ezek a szavak mit jelentenek. De könyörgöm egy egy érettségi, hàt nehogymàr épp ez ne menjen.
Volt olyan feladat(a fagyis) ami konkrétan harmadikos tananyag, oké mi képletet nem tanítunk hozzà, de ha tudom,hogy ez kombinatorika, akkor csak kikeresem a képletet és kiszàmolom.

Egyébként rànéztem a magyarra is,ha màr és meglepődve néztem,hogy valóban egy szövegértés és két fogalmazàs van benne oszt csók?

És ezen rinyàlnak? Tényleg?

Redmi

Egy ideje màr baràtkozom a gondolattal,hogy az eddig jól működő sonyE5öt le kell majd cserélni,mert halódik. Nem talàlt gpst, lenémított hívàs közben, nem jelentek meg az értesítések,kilépett az alkalmazàsokból. Nagyon szerettem azt a telefont. Aztàn Anglia előtt felmentem a telenor oldalàra telefonokat nézegetni és talàltam kettőt,ami szimpi volt, és akciós. El is küldtem Dodienak,hogy segítsen, meg Bokinak, és mindketten a xiaomit mondtàk,hogy az a jó.
Tegnap megjött a fizu, el is mentem a Mammutba,hogy akkor most! Na ott nem volt a készülék. Felhívtam a központi szàmot,hogy hol van. A westendben, corvinban, savoyaban. Kiràly! Akkor iràny a westend! Nagyon lelkes sràc volt az ügyintéző, de telefon, na az nem volt. Nembaj! Felhívtam a corvin telenorjàt,hogy van-e. Van. Szuper! El ne adjàk,jövök érte!
Beàllítàsokkal, csomagvàltàssal, mindennel együtt olyan egy óra alatt meg is lett a kicsike.
Tegnap este màr csengőhangokat àllítgattam rajta, meg üzenet hangokat, letöltöttem a jàtékokat, ébresztő hangokkal szórakoztam, leszedtem mindenféle progit,ami koràbban rajta volt.
Most örömködöm.
Ha beértem kivàlasztok valami csecse kis színezőt,amit a tok hàtuljàba berakok, és kész is!:)

Amikor káromkodni volna kedvem

Nagyon nehéz néha, hogy ne küldjem el egyik - másik kölykömet a jó büdös francba. Csak még ennél is csúnyábban.
Sosem vártam el egyetlen diákomtól sem, hogy szeressen, én se szeretek mindenkit. De tisztelem őket. Na ez az a tisztelet, amit sem tőlük, sem a szüleiktől nem kapok meg. A minimális.

Amikor egy gyerek közli, hogy "mert az Anna csak egy napközis" (what nincs is nálunk ilyen) akkor két okból megy fel bennem a pumpa.
Az egyik, hogy nem meri a szemembe mondani.
A másik, hogy ezt degradráló jelzőnek szánja. Mintha a napközisek nem lennének tanárok, mintha nekik nem ugyanaz lenne a végzettségük.
Tény, nem tartanak órát (van ahol igen) tény, délután vannak a gyerekekkel.
De baromi sok munkájuk van. Teljesen más egy fáradt gyerekcsapattal bármit is csinálni, mint egy frissel, teljesen más dolguk van.
Én szerettem napközis lenni, akkor is ha még a szakmán belül is a legalján helyezkedünk el hiearchiában.
Szerettem a gyerekekkel játszani, foglalkozni, beszélgetni, olyasmikkel törődni, ami a délelőtti menetrendbe nem fért bele.

9 hét (vagy ahogy egy kollegám mondta 36 tanítási nap, ebben az osztálykirándulás is benne van).

Mi megy haza?

Néha annyira szeretném tudni,mit mesélnek otthon a kölykök. Például hogy ment haza,amikor egy csúfolódás után azt mondtam,hogy ez mocsok viselkedés volt. Vajon azt mondta-e a gyerek,hogy őt mocsokoztam-e le vagy sem?
Hogy amikor nem mondom,hogy milyen óra van,akkor hazamennek-e azzal,hogy elmaradt az óra, holott volt, csak nem mondtam?
Hogy amikor másfél óra után nem megyünk ki, meg be kell jönni,akkor vajon az megy-e haza,hogy nem megyünk ki(gyanítom,hogy igen, az értékelések alapján).

8 hét. Ezt mantrázom. 8 hét.

Művelődés felsőfokon

Nálunk a tanáriban állandó téma,hogy ki milyen koncerten volt/lesz, milyen színházi darabot látott, milyen kiállításra ment el.
És én ilyenkor mélyen hallgatok. Mert mi nem járunk színházba, koncertre(vagyis Boki jár, de azok nem komolyzenei koncertek) pláne nem járunk múzeumba. A színház még érdekelne,mert szeretem a színházat. Szeretek színházba járni, az atmoszféráját egy színháznak. Szeretem,ha magával ragad egy darab, bár ez nagyon ritka.
De nem tudom mik a jó darabok,mik azok,amikért érdemes pénzt kiadni.
A koncertek igazán sosem kötöttek le, a komolyzenei koncerteken mindig azt figyeltem,hogy az adott helyen milyen a fal, a dekoráció,mikor milyen hangszer szólal meg, a többi embernek milyen a ruhája, a haja. Nem tudott lekötni,nem tudtam elmélyülni benne. Más egy könnyűzenei,de amióta nem tudok ugrálni, azóta igazán azokon sem tudom jól érezni magam(fáj ha ugrom, és ezt hajlamos vagyok elfelejeni, illetve egyre jobban zavar a sok részeg ember).
A múzeumok meg sosem kötöttek le. Soha nem értettem miért jó állni egy kép előtt és nézni. Ha képeket akarok nézni,akkor kinyitok egy albumot. A hely és életmódtöri még érdekesnek tűnik, Genovában teljesen véletlenül tévedtem be anno egy ilyenre, illetve Torinoban az egyiptomi kiálliátás azért odatette magát. Azt szeretem ha megtaperolhatom a dolgokat, ha kipróbálhatom. Vagy ha Harry Potter múzeum.:)))

Néha kicsit szégyellem,hogy a kulturális életem kimerül az olvasásban (de nem ám mély irodalmi műveket olvasok) a zenehallgatásban otthon, a moziban.
Pedig a szüleim nagyon sokat tettek azért,hogy érdekeljen a komolyzene a múzeum és a többi.

Kastélyok

Egy barátom blogposztja alapján kezdtem el gondolkodni ezen. Annak idején írtam három mesét egy várról. A vár szép,áll,van tornya a toronyban lakik a várúrnő. Van egy rózsás kertje,amiben mindig virágzik a rózsa. A várnak vannak lakói,van aki belső és van aki külső körös. Van aki csak megpihenni jött és tovább is ment. És ez a vár nagyon sokáig mindig nyitva állt mindenkinek. Voltak benne lovagok, művészek, tudósok, gyógyítók, egyszerű mesteremberek. Aztán egy napon egy rejtélyes idegen érkezett, egy varázsló. Varázsló korábban nem élt a várban, és ahogy a többieket,őt is szívesen fogadták.
Aztán történtek dolgok, a virágok elhervadtak, a vár szépen lassan majdnem kiürült, mert sokan nem örültek a varázsló ottlétének, és a kapuk bezáródtak. Sőt a vár úrnője bezárkózott a toronyba. Senkit nem engedtek be. Akik bent voltak, maradtak, de ha akartak mehettek is. Vissza csak feltételekkel térhettek,mert a kapu zárva volt.
Aztán ismét érkezett valaki, aki nagyon halkan kopogott és becsúszott a résnyire nyitott kapun, és maradt. Ekkor a varázsló már rég nem lakott itt.
De az ajtók nem nyíltak ki többet, akármennyire is szerette volna a vár úrnője,nem tudta újra szélesre tárni az ajtókat, nem engedett be a belső körbe embereket, inkább csak az udvarba.

Nem tudom, képes leszek-e valaha újra annyira bízni az emberekben,hogy nem árulnak el,hogy beengedem őket. Miután Thereon elvette ezt az ősbizalmat, egy,najó két kezemen meg tudom számolni, kik azok,akikben igazán megbízom.
Talán ezért sem tudok barátkozni a kollegáimmal sem úgy igazán, és ezért nem érzem úgy,hogy az mttben túl sok barátom lenne.  Nem merem elhinni,hogy egyszer csak nem árulnak el, hogy nem fordítják ellenem,amit rólam tudnak, hogy őszinték velem,ahogy én őszinte vagyok másokkal. Fáraszt ha ezen kell agyalnom, így inkább elkerülöm.
Nekem is jobb,mert nem adok lehetőséget rá,hogy bántsanak(így is megtörténik)és nekik is,mert nem kell egy újabb emberrel foglalkozni.

Érdekes egyébként,hogy amúgy ha kérdeznek én mindig válaszolok. Kevés titkom van, mesélek a családomról, a páromról, a múltam egy részéről, a jövőbeli terveimről is. Figyelemmel hallgatom ha a kollegáim vagy mások beszélnek. De közben mégsem vagyok igazán ott.

Skill

Van egy olyan skill,ami nekem hiányzik.
Alapjáraton azt gondolom,nyitott vagyok, barátságos. De nem tudok a munkahelyemen barátkozni. Munkabarátságaim vannak, de semmi több. Egyetlen kollegám sem járt soha az otthonomban, én is csak munka miatt jártam másoknál. Nem érdeklődöm szünetben a hogylétükről és nem teszek fel magánéleti kérdéseket. Nem sírok a munkahelyemen, soha(ha sírhatnékom van elbújok).
Pedig szeretnék én barátkozni, de nem tudom mások szeretnének-e. Sosem tartottam magam annak az embernek,akivel mások barátkozni akarnának, aki az a "A"  klubban játszó tag.  Az mttben sem éreztem soha magam a "mag", tagjának. Én nem járok nyaralni a kollegákkal,nem hívnak ide-oda.
A mostani munkahelyemen,úgy érzem,ez elvárás lenne, ez a barátkozósdi,de nekem nem megy.  Még mindig én vagyok az,aki viszonylag sokat van egyedül az udvaron,amikor kint van.
Nem tudom jövő tanévben hol fogok dolgozni, az se biztos,hogy itt. Én úgy érzem, a barátkozáson kívül,mindent megteszek,hogy maradhassak.
Aztán majd kiderül.

Kivételesen a gép előtt gondolkodom

Ma megütött egy diákom. Meg is rúgott. 10 éves.
Mindezt azért, mert fel mertem állítani a gép elől. Aztán elszaladt. Mire megtaláltuk beért az anyukája és persze én voltam a hibás mindenért, mint mindig.

Kicsit kezdek már megnyugodni, de elkezdtem gondolkodni néhány dolgon. Végig gondoltam, hogy én mit csinálhattam volna másképp, de azt hiszem semmit. Mivel az első reakciója a gyereknek az ütés volt arra, hogy felállítom és esélyt sem adott rá, hogy esetleg leüljünk és meghallgassam, így azt gondolom nem vagyok hibás.
Az anyuka szerint azért is ütöttö a gyerek, mert ha fenyegevte érzi magát akkor üt.
Tegnap egy másik gyerekem szüleje,amikor elmeséltem, hogy verekedtek a fiúk, mondta, hogy hát fiúk.

Azon gondolkodom, hogy hány éves kortól mondhatjuk egy gyereknek, hogy kiscsillag, felelős vagy a tetteidért. Ha megütsz valakit, annak következménye van. Ha lopsz annak is. Ha ártasz annak is. Ha jót teszel, segítesz, annak is. Hány éves kortól taníthatjuk arra, hogy nem az a megoldás, ha ütsz? Hogy felnőttet, pláne egy nőt nem ütünk meg. Hány éves korig mondhatja egy szülő, hogy a gyerekének joga van megütni a felnőttet, de a felnőttnek nincs joga megfogni a gyereket, vagy lefogni, hogy ne üssön? Meddig lehet elnézni egy gyereknek ha az indulatait nem tudja kezelni?

Engem egészen kicsi koromtól úgy neveltek anyuék, hogy a tetteimnek következménye van. Amikor két évesen elloptam egy Sziamiaút a barátnőmtől, vissza kellett mennem hozzájuk és visszaadni és bocsánatot kérni. Nem anyám, nem apám ment, hanem nekem kellett. Két éves voltam de ez nagyon megmaradt.
Ha kezet emeltem valakire (aki nem a tesóm volt, mert azt lerendeztük egymás között) annak is mindig megvolt a következménye. Nem az volt az alapvető mód, hogy ütünk. Akkor ütöttem, ha engem ütöttek (vagy a tesóimat). Nem mondom, hogy nem verekedtem, mert de, hogy nem törtem be orrot, mert de, hogy nem téptem meg osztálytársnőmet, mert hajjaj. Azt hiszem 14 éves voltam utoljára, amikor olyat ütöttem meg, aki nem az öcsém. Azt is önvédelemből. De lehet, hogy fiatalabb, őszintén nem emlékszem rá pontosan. Az öcsémmel sem verekszünk amióta nagyok vagyunk.
Értem és tudom miért verekszik egy gyerek egy másik gyerekkel. Feszültség, düh, hatalom, esetleg bosszú.
De felnőttet sosem ütöttem meg. Ha kezet emeltem volna bármelyik tanáromra, anyámék a tíz körmömről lekapnak. Nem a tanárt teszik felelőssé, akkor sem, ha ő volt a hülye.

Nagyon sok mindent eltűrök a gyerekektől, van ami fel sem tűnik, hogy esetleg sok (például, sokszor szemtelenek, amit én nem veszek annak, de a kollegák már rájuk szólnak.) de azt, hogy megüssön egy gyerek, azt nem tűröm el. Egy felnőttnek visszaütöttem volna.

Ma annak is tanúja voltam, ahogy egy másik gyerekem taszít akkorát az anyján, hogy még az osztálytársai felhördültek, mert nem akart hazamenni.

10 évesek. Ha most ilyesmit csinálnak, mit fognak később? Hol lesz a határ? Mikor fogják azt mondani a szüleik, hogy eddig kislányom/kisfiam és nem tovább? Mikor fogják azt mondani, hogy ez a TE hibád, nem az enyém, nem másé!

Amikor majd nagyobb baj történik? Amikor olyan kárt okoznak vagy olyan sérülést, ami maradandó? Amikor őket ütik meg úgy, hogy az komolyan fájjon?
Most még kicsik, nincs igazán erejük (bár van egy kettő, akinek azért már elég komoly), de 2-3 év és lesz.
Tényleg nem tudom. Nem sokon múlt, hogy ma, amióta itt dolgozom először, elbőgjem magam a tanáriban. Kolléganőm kérdezte, hogy na mi van én meg épp mentem kifele és mondtam, hogy hagyjuk, mert ha elkezdem mondani, akkor tuti bőgök és az osztályban még várt rám nyolc gyerek, akik rám voltak bízva. Utoljára az első munkahelyemen éreztem így magam, hogy elegem van, nem akarok bejönni többet. Elegem van belőle, hogy a lelkem kiteszem a kölykökért, tényleg mindegyikért, mert mindegyiket szeretem, mert a maga módján mind szerethető, hogy ott vagyok ha kellek nekik, ha baj van, ha öröm van, segítek, megoldom, segítek megoldani, kiállok értük, és igyekszem úgy összerakni a tanulnivalójukat is, hogy az érdekes legyen és ne Szaúd-Arábia éves kőolaj termelése, és mindegy mit csinálok, mert sosem elég jó. Mert azt kapom, hogy órán csak játszunk, hogy nem vagyok ott, hogy nem segítek. Hogy minden rossznak én vagyok az oka.
Aztán eszembe jut a levél, amit az igazgatónk írt a szülőknek, hogy ha lehet ne üldözzék már el a meglévő kollégákat, mert igen nehéz a helyükre mást találni.
Iszonyatosan elfáradtam ebben, és csak azok ölelések, jó szavak, és mosolyok tartanak a pályán, amit a gyerekektől, néhány szülőtől és a kollégáktól kapok. De ilyenkor ez nagyon kevés.
A gyerekek egyébként rettentően segítőkészek és aranyosak voltak. Nagyon kiborultak tőle, hogy ez történt és totálisan fel voltak háborodva. Nekem adtak igazat, ami jól esett és aggódtak értem, amikor az anyukával beszéltem.
Szeretem ezeket a kölyköket, még azt is, amelyik megütött, és igazából tudni szeretném, hogy mi lehet a háttérben (ja ezt is megkaptam ám, hogy mindig ezt kérdezem...) mert látom, hogy valami nem kerek, nem vagyok hülye. Általában elég jól meg tudom mondani, ha valamelyik  gyerekkel valami nem oké, mert ismerem őket, ahogy egy kollegám mondta, együtt élünk, együtt lélegzünk velük.

Nem, továbbra sem gondolom, hogy tökéletes lennék, sőt, nagyon-nagyon sok mindent kell még megtanulnom. Tudom, hogy hibázom és hogy van, amit másképp kellene vagy kellett volna.

De most úgy érzem igazságtalanul bántottak.

Újabb magvas gondolatok a villamoson.

Egy ismerősömnek,akit személyesen nem ismerek, tavaly született gyereke. Tegnap írta ki,hogy szétmentek a gyerek apjával. Leírt egy csomó dolgot, hogy hogyan romlott meg köztük a viszony,meg mit próbált, és hogy a pasi a végén azt mondta, ő nem akarja megpróbálni megjavítani ezt.

Azon kezdtem el filózni,hogy mi lehet az oka annak,hogy olyan sokan mennek szét a gyerek születését követő egy-két évben, vagy a második születése után,mások meg együtt maradnak.

Valamiért, azt soha senki se mondja,amikor az ember gyereket vállal,hogy miért lesz ez nehéz,csak hogy nehéz lesz. Nem mondják el,hogy a nőnek megváltozik a teste, a hormonjai össze-vissza  buliznak, a férfi is változik, hiszen olyan felelősség kerül a vállára,amit fel kell dolgoznia. Nem mondják el,hogy megváltozik kettejük kapcsolata, hogy nem lesz annyi idejük egymásra,mert a gyereket életben kell tartani, ha meg nincs segítség,akkor pláne problémás az egész. Nem mondják el,hogy a gyerek mivel jár,hogy nem az a habos-babos cukibogyó,hogy bőg, hogy nem tudod miért,hogy nem tudsz aludni, hogy mindenki csak rá lesz kíváncsi, rád nem (én igyekszem tudatosan kérdezni mindig a szülőket is), hogy milyen pszichikai teher,hogy ketten vagytok érte felelősek. Senki nem beszél arról,hogy miért nehéz,csak baszogatják egymást az anyák,hogy szarul csinálja a másik, baszogatják az apákat,hogy miért nem megy már annyit sörözni,minek siet annyira haza,baszogatják a párok egymást, mert a fáradtságtól felnagyulnak azok a problémák,mint a "fordítva tette oda a wc papírt" ami egyébként nem zavarna.
És persze nem beszélgetnek erről otthon, csak veszekedés lesz, nem mondja el a friss anya,hogy csak annyira lenne szüksége,hogy egy kicsit ne a csöcsén függjön a bébi,hogy ne csak anyának,hanem ahogy korábban, nőnek is lássak, nem szól,mert "majd megoldom!". Az apa nem mondja el,hogy mennyire fél a kezébe venni az újszülöttet,hogy rosszul van a kakás pelenkától, hogy szeretné ha a felesége mellei nem csak a gyerek táplálására szolgálnának.
Nem szólnak,hogy segítségre van szükségük,hogy visszataláljanak egymáshoz,hanem mind a ketten megpróbálják majd egyedül! Nem osztják meg egymással a félelmeiket, és nem mondják meg ha rossz kedvük van, vagy hogy miért van. (Azt se ha nem tudják miért van.)
Pedig egy család születésekor szerintem extra fontos lenne az, hogy a szülők beszéljenek egymással (és nem egymáshoz) hogy elmondják,leírják,lerajzolják vagy bármilyen számukra megfelelő módon kommunikálják a hogylétüket, meghallgassák egymást és egyik se mondja a másiknak,hogy "ne hisztizz, ne picsogj!"
Nagyon remélem,hogyha mi egyszer eljutunk ide,akkor mi képesek leszünk megugrani ezt, és nem fogunk elválni/szétmenni a gyerek születése után sem.