Ma egesz nap zombi voltam es nyomott. Ugy ereztem magam mintha nem lenne a vilag resze. Hihetetlen igenyem volt egy olelesre ami hosszu es megall kozben a vilag. Faradtnak ereztem magam es nyugosnek es kicsinek. Talan megis kellett volna ma tekerni, mert hazafele viszont jo volt suhanni a fak alatt. Ettol meg kellemes nap volt, neztunk Dodiekkal filmet, Thereonnal karaktert alkottunk, szoval azert egesz jol elvoltam ma. Csak nyominak ereztem magam.Most meg nem tudok aludni. Meselhetnekem van es beszelgethetnekem. Amikor ott a fejedben a tortenet es nem akar kijonni. Pedig mar majdnem keszen van. Kicsit irigylem azokat, akik tudnak irni. En nem tudok. Vagyis de, parbeszedeket. Azokban azt hiszem egesz jo vagyok. Meg hangulatokat. Aztan tegnap arra is rajottem, miert zavar engem Tauriel karaktere, azon kivul hogy minden fiu ra van kattava. Tolkien keves nevvel ellatott noi karakterrol ir a nepszerubb muveiben. De azok a nok mindig erosek, kulonlegesek, valami olyan tulajdonsag halmaznak vannak a birtokaban, amiert szeretni es becsulni lehet oket. Tauriel karaktere ezt kissebbiti. Sulytalanabba teszi oket, ami szerintem nem jo. Nem azert mert benne sincsen a konyvben, ez csak egy szelete a dolognak, hanen mert azt gondolom nem veletlenek azok a nok akiknek neve is van Tolkiennel, biztos vagyok benne, hogy szamara fontos holgyek szemelyet orokitette meg bennuk. (Luthienben peldaul a feleseget.) Es akkor PJ meg a stab, azzal a felkialtassal, hogy keves a no, csinal egy tundet es allitolag meg szerelmi szal is lesz. Hat.... o.... Errol egyebkent az is eszembe jutott, hogy en melyik tunde no lennek a harombol, akiket fontosabbnak velek(Galadriel, Arwen,Luthien). Azt hiszem leginkabb Luthien all kozel hozzam. O az egyetlen, aki komoly lepeseket tesz a szerelme erdekeben, meg a sajat eletet is felaldozza, es nem ugy, mint arwen. Na igy a vegere kezdek is almos lenni. Meg var ram egy csata, amit meg kell vivnom az orkok ellen. De szerencsere nem vivok egyedul.Ott vannak velem a barataim. Az ijasz a lovag a tolvaj a harcmuvesz a bard a papok a mindenfele elemental idomitok es a varazslo is.
2013. június 29., szombat
2013. június 20., csütörtök
Quando sará drin...(amikor csörög)
Pontosan nem ezt jelenti a fenti mondat, de mindig ezt mondtuk Ninonak, hogyha valaminek a csörgését vártuk.
Tegnap csörgött a telefonom és egy barátom félig sírós hangon kért, hogy ha szabad vagyok, ugyan menjek már neki segíteni. Még gyorsan feltettem a lecsót főni, elmondtam apának mikor kell kikapcsolni és rohantam segíteni.
Amikor chaten/facen/akárhol azt látom, hogy egy barátom szomorú, rossz kedvű, akkor a saját bajomat indig rögtön elfelejtem és azon kezdek el agyalni, hogy hogyan vidítsam fel, hogyan segítsek neki, (igen van kivétel, amikor először az jut eszembe, hogy hogyan küldjem el a búbánatos fenébe, mert tudom, hogy a saját hülyesége miatt van éppen olyan helyzetben, amilyenben) hogyan lehetne vele egy kicsit elfeledtetni a szomorúságát.
Amikor pedig azt látom, hogy egy ilyen "munkámon" mert azért ez kőkemény meló tud lenni néha, akkor is ha észre sem veszem és akkor is ha jó érzés ezt csinálni, szóval egy ilyen munkámat valaki egy mozdulattal törli el, akkor azt az embert szeretném megütni.
Nem szeretem ha bántják a hozzám közel állókat, legyenek ők fiúk vagy lányok, nem szeretem, amikor nem tudok nekik segíteni, amikor minden igyekezetem hiába való, mert nem tudok mosolyt csalni az arcukba, vagy a fényt egy kicsit visszacsempészni a szemükbe.
Megint sok barátom szomorú valami miatt és ilyenkor én nem érek rá szomorúnak lenni, mert tudom, hogy ha már én sem mosolygok, amikor velük vagyok, akkor baj van.
Holnap szeretnék beszélgetni, szeretnék nevetni és szeretnék énekelni is. De leginkább beszélgetni.
Mert szeretlek titeket, akkor is ha nem tudtok vele mit kezdeni, akkor is ha néha terhes, akkor is, ha néha én is meglepődöm rajta, mennyit jelentetek számomra.
Csak hagyjátok, hogy megpróbáljak segíteni egy kicsit elfelejteni, megoldani, feloldani, kiereszteni, kiírtani, eltüntetni a gonosz gondolatokat.
Tegnap csörgött a telefonom és egy barátom félig sírós hangon kért, hogy ha szabad vagyok, ugyan menjek már neki segíteni. Még gyorsan feltettem a lecsót főni, elmondtam apának mikor kell kikapcsolni és rohantam segíteni.
Amikor chaten/facen/akárhol azt látom, hogy egy barátom szomorú, rossz kedvű, akkor a saját bajomat indig rögtön elfelejtem és azon kezdek el agyalni, hogy hogyan vidítsam fel, hogyan segítsek neki, (igen van kivétel, amikor először az jut eszembe, hogy hogyan küldjem el a búbánatos fenébe, mert tudom, hogy a saját hülyesége miatt van éppen olyan helyzetben, amilyenben) hogyan lehetne vele egy kicsit elfeledtetni a szomorúságát.
Amikor pedig azt látom, hogy egy ilyen "munkámon" mert azért ez kőkemény meló tud lenni néha, akkor is ha észre sem veszem és akkor is ha jó érzés ezt csinálni, szóval egy ilyen munkámat valaki egy mozdulattal törli el, akkor azt az embert szeretném megütni.
Nem szeretem ha bántják a hozzám közel állókat, legyenek ők fiúk vagy lányok, nem szeretem, amikor nem tudok nekik segíteni, amikor minden igyekezetem hiába való, mert nem tudok mosolyt csalni az arcukba, vagy a fényt egy kicsit visszacsempészni a szemükbe.
Megint sok barátom szomorú valami miatt és ilyenkor én nem érek rá szomorúnak lenni, mert tudom, hogy ha már én sem mosolygok, amikor velük vagyok, akkor baj van.
Holnap szeretnék beszélgetni, szeretnék nevetni és szeretnék énekelni is. De leginkább beszélgetni.
Mert szeretlek titeket, akkor is ha nem tudtok vele mit kezdeni, akkor is ha néha terhes, akkor is, ha néha én is meglepődöm rajta, mennyit jelentetek számomra.
Csak hagyjátok, hogy megpróbáljak segíteni egy kicsit elfelejteni, megoldani, feloldani, kiereszteni, kiírtani, eltüntetni a gonosz gondolatokat.
2013. június 18., kedd
Hidden Objects Live
Van egy játék fajta, a Hidden Objects (ilyenből keresek egyébként olyat, ami olaszul van), a lényege, hogy van egy rejtély, amit meg kell oldanod, tárgyakat kell keresni, meg információkat gyűjteni meg ilyesmi és a végére lesz kerek a sztori. Anyukámék nagyon szeretnek ilyet játszani.
A húgom most költözött másik házba a Lacival, és anya lement nekik segíteni. Nos az új ház, az valami fenomenális. rögtön otthon éreztem magam, érződik a házon, hogy volt benne élet, hogy története van, hogy régóta áll ott. A ház két szintes, de az alsó szinten semmit se lehet csinálni, csak kutakodni, mert használhatatlan. Oda zsúfoltak be a tulajék mindenféle, számukra kacatot, amit nem használnak már, nem kell nekik. A felső szinten laknak a húgomék,de ott is vannak csodák.
Van például rengetek sok könyv, de tényleg rengeteg. Sajnos egy részüket az alsó szinten rágják az egerek, de remélem nem sokáig. Igazából, majd ha lesznek képek mutatok, mert hiába írom le, hogy a ház tele van régi szerszámokkal és vadász-ereklyékkel, meg hogy olyan festményt találtunk, ami hú meg há, meg hogy illata van a könyveknek, és a padlás feljárónál ott a szekrény, ami Narniába vezet, nem adja vissza annyira. A kert pedig maga a felfedezetlen paradicsom. Ha kisgyerek lennék biztosan állandóan expediciókat indítanék benne, hogy megtaláljam az eltemetett sárkány csontokat, vagy a tündérek városát.
Vasárnap este, éppen a könyveket pakoltuk, amikor találtunk egy levelet, amiből kiderült, hogy a kertben lévő rom, egy présház volt, ezért van szőlő is a telken, és hogy 60 éve huza-vona volt, hogy el tudják adni a házat, mert több néven voltak a különböző részei. Aztán az is kiderült, hogy Mariskának több férfi is csapta a szelet, volt idősebb, volt beteg és volt fiatalabb is, de egyikhez se ment hozzá, vagy ezért, vagy azért, nem derült ki. Viszont népszerű volt. Aztán az is kiderült, hogy végül csak eladták a házat, bár kicsit pereskedni kellett érte, és hogy már akkor is leromlani készültek benne a dolgok. Gondolom utána kezdték el felújítani, de valahogy félbemaradhatott, mert az alsó szinten látszik, hogy nem két éve néz ki így, hanem legalább 10-20.
Borzasztóan élveztük a levelek megfejtését (mert a kézírások nehezen kivehetőek voltak) meg az egész pakolászást, kutakodást. Rám annyira rám ragadt a hangulat, hogy még ma is ezzel voltam elfoglalva, találtam is még leveleket, amik egy nagymamához szólnak, aki nem látta még az unokáját, meg karácsonyi üdvözleteket. Ha tehetném (de nem tehetem sajnos) az összes mindent átnézném egyesével, főleg a könyveket és amit lehet megmentenék belőle, mert óriási kincsek vannak ott. Például ott van minden tankönyv, amiből tanultam, és amiért embert tudtunk volna ölni, hogy hozzájussunk anno, mert a könyvtárban 1 példány volt, azt is ellopták, a helyben olvashatón meg mindig ült valaki.
Remélem, amikor július közepén visszamegyek, akkor is lesz még valami ebből az egészből, mert nekem nagyon tetszett.
A húgom most költözött másik házba a Lacival, és anya lement nekik segíteni. Nos az új ház, az valami fenomenális. rögtön otthon éreztem magam, érződik a házon, hogy volt benne élet, hogy története van, hogy régóta áll ott. A ház két szintes, de az alsó szinten semmit se lehet csinálni, csak kutakodni, mert használhatatlan. Oda zsúfoltak be a tulajék mindenféle, számukra kacatot, amit nem használnak már, nem kell nekik. A felső szinten laknak a húgomék,de ott is vannak csodák.
Van például rengetek sok könyv, de tényleg rengeteg. Sajnos egy részüket az alsó szinten rágják az egerek, de remélem nem sokáig. Igazából, majd ha lesznek képek mutatok, mert hiába írom le, hogy a ház tele van régi szerszámokkal és vadász-ereklyékkel, meg hogy olyan festményt találtunk, ami hú meg há, meg hogy illata van a könyveknek, és a padlás feljárónál ott a szekrény, ami Narniába vezet, nem adja vissza annyira. A kert pedig maga a felfedezetlen paradicsom. Ha kisgyerek lennék biztosan állandóan expediciókat indítanék benne, hogy megtaláljam az eltemetett sárkány csontokat, vagy a tündérek városát.
Vasárnap este, éppen a könyveket pakoltuk, amikor találtunk egy levelet, amiből kiderült, hogy a kertben lévő rom, egy présház volt, ezért van szőlő is a telken, és hogy 60 éve huza-vona volt, hogy el tudják adni a házat, mert több néven voltak a különböző részei. Aztán az is kiderült, hogy Mariskának több férfi is csapta a szelet, volt idősebb, volt beteg és volt fiatalabb is, de egyikhez se ment hozzá, vagy ezért, vagy azért, nem derült ki. Viszont népszerű volt. Aztán az is kiderült, hogy végül csak eladták a házat, bár kicsit pereskedni kellett érte, és hogy már akkor is leromlani készültek benne a dolgok. Gondolom utána kezdték el felújítani, de valahogy félbemaradhatott, mert az alsó szinten látszik, hogy nem két éve néz ki így, hanem legalább 10-20.
Borzasztóan élveztük a levelek megfejtését (mert a kézírások nehezen kivehetőek voltak) meg az egész pakolászást, kutakodást. Rám annyira rám ragadt a hangulat, hogy még ma is ezzel voltam elfoglalva, találtam is még leveleket, amik egy nagymamához szólnak, aki nem látta még az unokáját, meg karácsonyi üdvözleteket. Ha tehetném (de nem tehetem sajnos) az összes mindent átnézném egyesével, főleg a könyveket és amit lehet megmentenék belőle, mert óriási kincsek vannak ott. Például ott van minden tankönyv, amiből tanultam, és amiért embert tudtunk volna ölni, hogy hozzájussunk anno, mert a könyvtárban 1 példány volt, azt is ellopták, a helyben olvashatón meg mindig ült valaki.
Remélem, amikor július közepén visszamegyek, akkor is lesz még valami ebből az egészből, mert nekem nagyon tetszett.
2013. június 11., kedd
Tekerés
Azért is szeretek kerékpárral közlekedni, mert közben jókat lehet gondolkodni. Ma hazafele tartva csodálatosan szép naplementét láttam. Annyira szép volt, hogy fel szerettem volna hívni valakit, akiről tudom, hogy ugyanúgy értékeli az ilyesmit, mint én, hogy nézze meg ő is. De persze ilyenkor nincsen az ember telefonján pénz, így csak gondolatban telefonálgattam.
Ilyenkor, tekerés közben azért is jó gondolkodni, mert ha dühös leszek közben, akkor gyorsabban haladok, meg történeteket is jó kitalálni ilyenkor. Párbeszédeket, szituációkat, akár múltbéli, akár jövőbéli, akár soha meg nem történő szituációkat.
S az ember észre sem veszi, és már majdnem célhoz is ért.
Meg persze lehet nézelődni. Megnézni a másik bringást, az autósokat, az épületeket, közben figyelve a forgalomra is, hiszen senki se szeretne balesetet szenvedni.
Ha olyanom van, akkor még énekelni is szoktam.
Szeretnék egyszer eltekerni a Szabadság hídig, felülni rá és onnan nézni a naplementét.
De mindig foglaltak azok a részek, ahova ülni lehet...
Ilyenkor, tekerés közben azért is jó gondolkodni, mert ha dühös leszek közben, akkor gyorsabban haladok, meg történeteket is jó kitalálni ilyenkor. Párbeszédeket, szituációkat, akár múltbéli, akár jövőbéli, akár soha meg nem történő szituációkat.
S az ember észre sem veszi, és már majdnem célhoz is ért.
Meg persze lehet nézelődni. Megnézni a másik bringást, az autósokat, az épületeket, közben figyelve a forgalomra is, hiszen senki se szeretne balesetet szenvedni.
Ha olyanom van, akkor még énekelni is szoktam.
Szeretnék egyszer eltekerni a Szabadság hídig, felülni rá és onnan nézni a naplementét.
De mindig foglaltak azok a részek, ahova ülni lehet...
2013. június 9., vasárnap
Kézfogás
Egy elég ronda álom után jöttem rá arra, hogy számomra milyen sokat jelent a kézfogás. Nem az, amit köszönéskor használunk, hanem az, amikor megfogjuk egymás kezét.
Ez az egyik legalapvetőbb reflexe az embernek. A fogás. Az egészen pici csecsemő is képes arra, hogy megfogja az ujjadat, ha odateszed a tenyerébe. Reflex. Később járni is úgy tanulunk, hogy fogjuk valakinek a kezét. Amikor valami fáj, valaki beteg, valakinek reményt akarunk adni, megfogjuk a kezét. Ha félünk valamitől, és nem vagyunk egyedül, megfogjuk a velünk egy helyiségben levők kezét, akkor is, ha nem is ismerjük őket. Ha csapatosan örülünk valaminek, kézen fogva ugrálunk. Ha nem akarom, hogy xy-t elüsse valami, a kezét megfogva rántom vissza az úttestről.
S igen, annak is a kezét fogjuk, akit nagyon szeretünk. Talán ezért is van az, hogy én csak annak fogom meg a kezét, járok vele kézen fogva sétálva, akt szeretek. Mindig csak egyetlen ember van, aki ezt kiérdemli. Nem járok kézen fogva a barátaimmal, barátnőimmel pláne nem, a családom tagjaival, senkivel, csak azzal az egy valakivel (aki most nincs).
Igen azt hiszem nekem az, hogy valaki megfogja a kezemet és úgy sétálunk tovább, többet jelent, mintha megcsókolna, eddig mindig előbb fogták meg a kezemet a fiúk, minthogy megcsókoltak volna (Drizzt is, Alyr is), legalábbis azok, akik igazán számítottak nekem.
Ma sok kézen fogva sétálós párt láttam az utcán és egy picit szomorú voltam, hogy nekem nincsen senki, akinek így foghatnám a kezét.
De majd lesz. Egyszer majd lesz a valaki, akiben meg tudok bízni, akit szeretni tudok, aki engedi, hogy szeressem, és, aki ugyanezeket a dolgokat érzi, és várja el tőlem is.
Én pedig kivárom.
Ez az egyik legalapvetőbb reflexe az embernek. A fogás. Az egészen pici csecsemő is képes arra, hogy megfogja az ujjadat, ha odateszed a tenyerébe. Reflex. Később járni is úgy tanulunk, hogy fogjuk valakinek a kezét. Amikor valami fáj, valaki beteg, valakinek reményt akarunk adni, megfogjuk a kezét. Ha félünk valamitől, és nem vagyunk egyedül, megfogjuk a velünk egy helyiségben levők kezét, akkor is, ha nem is ismerjük őket. Ha csapatosan örülünk valaminek, kézen fogva ugrálunk. Ha nem akarom, hogy xy-t elüsse valami, a kezét megfogva rántom vissza az úttestről.
S igen, annak is a kezét fogjuk, akit nagyon szeretünk. Talán ezért is van az, hogy én csak annak fogom meg a kezét, járok vele kézen fogva sétálva, akt szeretek. Mindig csak egyetlen ember van, aki ezt kiérdemli. Nem járok kézen fogva a barátaimmal, barátnőimmel pláne nem, a családom tagjaival, senkivel, csak azzal az egy valakivel (aki most nincs).
Igen azt hiszem nekem az, hogy valaki megfogja a kezemet és úgy sétálunk tovább, többet jelent, mintha megcsókolna, eddig mindig előbb fogták meg a kezemet a fiúk, minthogy megcsókoltak volna (Drizzt is, Alyr is), legalábbis azok, akik igazán számítottak nekem.
Ma sok kézen fogva sétálós párt láttam az utcán és egy picit szomorú voltam, hogy nekem nincsen senki, akinek így foghatnám a kezét.
De majd lesz. Egyszer majd lesz a valaki, akiben meg tudok bízni, akit szeretni tudok, aki engedi, hogy szeressem, és, aki ugyanezeket a dolgokat érzi, és várja el tőlem is.
Én pedig kivárom.
MTT
Talaltam a telefonomra appot hogy tudjak onnan is blogolni. A gepem teljesen KO es sosem tudpm mikor kerulok gephez,ihlet viszont van. Elnezest az ekezet nelkulosegert de ugy lassabban haladok. Szoval az mttrol akartam irni valamit. Mar kint is foglalkoztatott,miutan visszamentem, hogy mi az,ami zavar. Mi valtozozott? Aztan az utobbi idoben sokat beszelgettem errol nehany baratommal es sikerult megfogalmazni. Az mtt,szamomra,elvesztette az artatlansagat. Azok az emberek akik a csodat tudtak benne megalkotni, akik szenvedellyel csinaltak, akik soha nem hoztak fel hogy szabadidmben dolgozom rajta,akik onekent es dalolva tenyleg eletuket es veruket adtak az mttert, szepen lassan elmentek vagy elmenoben vannak. Ez persze az elet rendje, a baj csak az hogy olyanok jonnek utanunk akiknek ez mar negyedannyira sem fontos, csak egy plusz adalek az elutekben. Meg persze fel is nottunk, mi 2003-2004-ben csatlakozottak es masfele ment az eletunk. De regen valahogy nem beszeltunk olyan temakrol hogy ki kivel mikor kufircolt ( nem volt erdekes es azt gondolom most sem az, ez mindenkinek a maganugye kene legyen csak vannak akik nem igy kezelik), nem beszeltunk olyan maganeleti dolgokrol amik tenyleg privat tema csak a legszukebb barati korben. Korabban sose ereztem az mttvel kapcsolatban azt hogy nem akarok elmenni egy talalkozora mert mindegyiken ott akartam lenni. Most azt figyelem kik mennek el es ha sok az olyan akit nem kedvelek vagy nincs a listan legalabb egy baratom, akkor nem megyek, akkor van fontosabb dolgom is. Persze en is rettento sokat valtoztam, de amikor olyantok hallom hogy lehet hogy nem jon taborba mert fel hogy csalodni fog es legalabb az illuzio maradjon meg neki h az mtt meg kepes sajat maga szamara is varazsolni, akirol tudom,hogy az mtt a legfontosabb dolog a szamara, na az mar igazan szivbe markolo elmeny. Ettol meg szeretem az MTT-t es fontos nekem es szeretek erte dolgozni, a szabad idombol,onkent,ingyen. Csak mar nem magamnak epitem a Megyet, hanem masoknak.
2013. június 8., szombat
Segítség
A mai nap rettentő érdekesen indult. Arra ébredtem, hogy melegem van. Pár napja sikerült túlhúzni a redőnyt, így nem tudtam sötétet csinálni a szobába, de ez nem is zavart nagyon, mostanáig. Így a délelőtt egy része Poirot nézés előtt, azzal telt, hogy a redőnyt próbáltuk lehalászni a helyére. Roppant büszke vagyok, mert sikerült.
Aztán átmentem Dodiehoz, ahol Mirivel épp SW1-et néztek, és újfent rá kellett jönnöm, hogy én nem szeretem az SW 1-3 részét. Erőltetettnek, nyögvenyelősnek érzem. Egy idő után át is ment a nézés beszélgetésbe, közben Dodie anyukája szólt, hogy az Áron telefonált, hogy a délutáni nagy zivatar hatására valószínűleg elázott az orvosi rendelő, úgyhogy lehet, hogy menni kell segíteni.
Mentünk. Szerintem roppant kalandos volt, és rettentő jó érzés volt, hogy jöttek mások is segíteni. Annyira természetes és egyértelmű volt, hogyha egy barátom családtagja bajban van és én tudok segíteni, akkor megyek. Egész ügyesek voltunk egyébként.
Hazafele megnéztem a Dunát. Örülök, hogy léteznek homokzsákok és hogy még jár a hév.
Annak már kevésbé, hogy van sok sok katasztrófa turista, akik tényleg azért mennek ki a gátra, hogy nézzék a Dunát. Nem ám segítenének valahogy a védekezésben. Nem. Ők csak néznek, sőt még akadályoznak is.
Aztán átmentem Dodiehoz, ahol Mirivel épp SW1-et néztek, és újfent rá kellett jönnöm, hogy én nem szeretem az SW 1-3 részét. Erőltetettnek, nyögvenyelősnek érzem. Egy idő után át is ment a nézés beszélgetésbe, közben Dodie anyukája szólt, hogy az Áron telefonált, hogy a délutáni nagy zivatar hatására valószínűleg elázott az orvosi rendelő, úgyhogy lehet, hogy menni kell segíteni.
Mentünk. Szerintem roppant kalandos volt, és rettentő jó érzés volt, hogy jöttek mások is segíteni. Annyira természetes és egyértelmű volt, hogyha egy barátom családtagja bajban van és én tudok segíteni, akkor megyek. Egész ügyesek voltunk egyébként.
Hazafele megnéztem a Dunát. Örülök, hogy léteznek homokzsákok és hogy még jár a hév.
Annak már kevésbé, hogy van sok sok katasztrófa turista, akik tényleg azért mennek ki a gátra, hogy nézzék a Dunát. Nem ám segítenének valahogy a védekezésben. Nem. Ők csak néznek, sőt még akadályoznak is.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)