Kézfogás

Egy elég ronda álom után jöttem rá arra, hogy számomra milyen sokat jelent a kézfogás. Nem az, amit köszönéskor használunk, hanem az, amikor megfogjuk egymás kezét.
Ez az egyik legalapvetőbb reflexe az embernek. A fogás. Az egészen pici csecsemő is képes arra, hogy megfogja az ujjadat, ha odateszed a tenyerébe. Reflex. Később járni is úgy tanulunk, hogy fogjuk valakinek a kezét. Amikor valami fáj, valaki beteg, valakinek reményt akarunk adni, megfogjuk a kezét. Ha félünk valamitől, és nem vagyunk egyedül, megfogjuk a velünk egy helyiségben levők kezét, akkor is, ha nem is ismerjük őket. Ha csapatosan örülünk valaminek, kézen fogva ugrálunk. Ha nem akarom, hogy xy-t elüsse valami, a kezét megfogva rántom vissza az úttestről.

S igen, annak is a kezét fogjuk, akit nagyon szeretünk. Talán ezért is van az, hogy én csak annak fogom meg a kezét, járok vele kézen fogva sétálva, akt szeretek. Mindig csak egyetlen ember van, aki ezt kiérdemli. Nem járok kézen fogva a barátaimmal, barátnőimmel pláne nem, a családom tagjaival, senkivel, csak azzal az egy valakivel (aki most nincs).
Igen azt hiszem nekem az, hogy valaki megfogja a kezemet és úgy sétálunk tovább, többet jelent, mintha megcsókolna, eddig mindig előbb fogták meg a kezemet a fiúk, minthogy megcsókoltak volna (Drizzt is, Alyr is), legalábbis azok, akik igazán számítottak nekem.

Ma sok kézen fogva sétálós párt láttam az utcán és egy picit szomorú voltam, hogy nekem nincsen senki, akinek így foghatnám a kezét.

De majd lesz. Egyszer majd lesz a valaki, akiben meg tudok bízni, akit szeretni tudok, aki engedi, hogy szeressem, és, aki ugyanezeket a dolgokat érzi, és várja el tőlem is.

Én pedig kivárom.