A mai nap rettentő érdekesen indult. Arra ébredtem, hogy melegem van. Pár napja sikerült túlhúzni a redőnyt, így nem tudtam sötétet csinálni a szobába, de ez nem is zavart nagyon, mostanáig. Így a délelőtt egy része Poirot nézés előtt, azzal telt, hogy a redőnyt próbáltuk lehalászni a helyére. Roppant büszke vagyok, mert sikerült.
Aztán átmentem Dodiehoz, ahol Mirivel épp SW1-et néztek, és újfent rá kellett jönnöm, hogy én nem szeretem az SW 1-3 részét. Erőltetettnek, nyögvenyelősnek érzem. Egy idő után át is ment a nézés beszélgetésbe, közben Dodie anyukája szólt, hogy az Áron telefonált, hogy a délutáni nagy zivatar hatására valószínűleg elázott az orvosi rendelő, úgyhogy lehet, hogy menni kell segíteni.
Mentünk. Szerintem roppant kalandos volt, és rettentő jó érzés volt, hogy jöttek mások is segíteni. Annyira természetes és egyértelmű volt, hogyha egy barátom családtagja bajban van és én tudok segíteni, akkor megyek. Egész ügyesek voltunk egyébként.
Hazafele megnéztem a Dunát. Örülök, hogy léteznek homokzsákok és hogy még jár a hév.
Annak már kevésbé, hogy van sok sok katasztrófa turista, akik tényleg azért mennek ki a gátra, hogy nézzék a Dunát. Nem ám segítenének valahogy a védekezésben. Nem. Ők csak néznek, sőt még akadályoznak is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése