Igazából aludni kéne...

Tudom, hogy aludnom kellene,  mégsem vagyok annyira álmos. Sok dolog történt velem mostanában, jó is, rossz is. Jó, hogy a munkahelyem még mindig jó és úgy érzem helyt tudok állni. Jó, hogy van kire gondolnom napközben, de lefoglal annyira a munkám, hogy ne járjon rajta állandóan az eszem. Jó, hogy van valaki, aki átölel. Jó, hogy vannak barátaim, akikkel találkozom, ha ők is, én is ráérek. Jó a babaeső a baráti körben. Jó hogy végre itthon vagyok. Jó, hogy lesz új konyhabútor nemsokára. Jó, hogy még mindig nincsen túl hideg, de már tudom hordani a szép kabátom. Jó, hogy szeretnek a diákjaim. Jó, hogy azt érzem, hogy élek.

De rossz, amikor bántják, akik fontosak nekem, rossz, hogy sok a tartozásom, hogy múlthéten megfáztam, (bár már kijöttem belőle, híró vagyok), hogy álmomban verekszem, és utána engem csesznek le, hogy miért viselkedem így az adott illetővel, hogy vannak barátaim, akikkel hetek óta nem tudunk leülni egy kávéra, hogy fehér a szobám fala és nem sárga, hogy vasárnap annyira elfáradtam a folytonos mosolygásban, hogy a Myshától bekönnyezett a szemem, és délután még sírtam is egy kicsit.

Nem szeretek sírni, mégis valahogy kb. havonta eljutok arra a szintre, hogy muszáj. Valahogy egy hónap alatt gyűlik fel annyi sírni való, hogy elpityeredem (és nem, nincsen köze a női ciklushoz, volt már olyan, hogy két hónapig egy könnyet se ejtettem).



Viszont az még mindig rohadtul nem esik jól, hogy vannak olyan emberek, akik a barátaimnak vallják magukat és mégsem képesek elfogadni a döntéseimet. Nem esik jól, hogy szánnak, és nem esik jól, hogy ahelyett, hogy azért szorítanának, hogy boldog legyek, azt nézik mikor, hol lehet csámcsogni rajtam és a hozzám tartozókon. Én már leszoktam róla, hogy mások magánéletét fikázzam, főleg a háta mögött,  mert szerintem mindenki magánéletében vannak mélypontok és senki sem örül neki, amikor bántják azt, aki szeret. Azt gondoltam felnőttünk már annyira, hogy túllépjünk ezen, de úgy látszik nem. Mert meghallok elejtett beszélgetéseket (igen, jó fülem van), mert látom a szemekben a szánalmat, ha rám néznek (mivel mostanában, nem véletlenül, egyedül járok mttzni), mert érzem a légkörben, ha ott vagyok, a "te nem vagy normális, minek csinálod ezt" hangulatot.
Csak valahogy engem nem kérdez meg róla soha, senki, hogy mégis miért, mi a háttér stb. Azt hiszem ez az egyik oka annak (a munka mellett), hogy kevesebbet megyek mttzni.
Már akkor is rosszul esett, hogy nem tőlem, az érintettől kérdeznek, amikor Alyrral szakítottam. Elmondtam akkor is mindenkinek, aki rákérdezett, hogy mi történt, miért történt. Nem rejtegettem, nem hazudtam, nem kerteltem, mert nem szokásom. Elmondom én most is, mi a helyzet, ha valaki megkérdez, és van aki kérdez és amikor megtudja a másik oldalt is akkor nagy szemeket mereszt. De azt hiszem kényelmesebb az, hogy fél-negyed vagy még annyi se, információkon csámcsognak emberek, amik akár több hónapos infók is lehetnek, mint az érintettet kérdezni. Valamiért én mindig inkább rányitok/felhívom/írok neki a másikra és tőle kérdezem meg, hogy na hogy is volt ez? És akkor mindig kiderül, hogy jah, hát igen, van igazság a pletykában, de azért az úgy volt hogy.

Valahogy fáj egy kicsit, hogy az emberek még mindig a másik szemébe mosolyognak, a szájukkal, van akinek a szeme sosem mosolyog,  de amint hátat fordítasz, rögtön elindul a susmus, a "hallottad, hogy..." stb. Alapvetően nem a pletykával, csak a rosszindulatú pletykával van bajom. Mert a híreket másokról én is szeretem meghallgatni, ha olyan hír, aminek például örülni lehet, és engedélyt kapok rá, tovább is adom.

Pedig a kérdésre, hogy miért, borzalmasan egyszerű a válasz. Csak fel kell tenni a kérdést...