2013. szeptember 23., hétfő

Igazából aludni kéne...

Tudom, hogy aludnom kellene,  mégsem vagyok annyira álmos. Sok dolog történt velem mostanában, jó is, rossz is. Jó, hogy a munkahelyem még mindig jó és úgy érzem helyt tudok állni. Jó, hogy van kire gondolnom napközben, de lefoglal annyira a munkám, hogy ne járjon rajta állandóan az eszem. Jó, hogy van valaki, aki átölel. Jó, hogy vannak barátaim, akikkel találkozom, ha ők is, én is ráérek. Jó a babaeső a baráti körben. Jó hogy végre itthon vagyok. Jó, hogy lesz új konyhabútor nemsokára. Jó, hogy még mindig nincsen túl hideg, de már tudom hordani a szép kabátom. Jó, hogy szeretnek a diákjaim. Jó, hogy azt érzem, hogy élek.

De rossz, amikor bántják, akik fontosak nekem, rossz, hogy sok a tartozásom, hogy múlthéten megfáztam, (bár már kijöttem belőle, híró vagyok), hogy álmomban verekszem, és utána engem csesznek le, hogy miért viselkedem így az adott illetővel, hogy vannak barátaim, akikkel hetek óta nem tudunk leülni egy kávéra, hogy fehér a szobám fala és nem sárga, hogy vasárnap annyira elfáradtam a folytonos mosolygásban, hogy a Myshától bekönnyezett a szemem, és délután még sírtam is egy kicsit.

Nem szeretek sírni, mégis valahogy kb. havonta eljutok arra a szintre, hogy muszáj. Valahogy egy hónap alatt gyűlik fel annyi sírni való, hogy elpityeredem (és nem, nincsen köze a női ciklushoz, volt már olyan, hogy két hónapig egy könnyet se ejtettem).



Viszont az még mindig rohadtul nem esik jól, hogy vannak olyan emberek, akik a barátaimnak vallják magukat és mégsem képesek elfogadni a döntéseimet. Nem esik jól, hogy szánnak, és nem esik jól, hogy ahelyett, hogy azért szorítanának, hogy boldog legyek, azt nézik mikor, hol lehet csámcsogni rajtam és a hozzám tartozókon. Én már leszoktam róla, hogy mások magánéletét fikázzam, főleg a háta mögött,  mert szerintem mindenki magánéletében vannak mélypontok és senki sem örül neki, amikor bántják azt, aki szeret. Azt gondoltam felnőttünk már annyira, hogy túllépjünk ezen, de úgy látszik nem. Mert meghallok elejtett beszélgetéseket (igen, jó fülem van), mert látom a szemekben a szánalmat, ha rám néznek (mivel mostanában, nem véletlenül, egyedül járok mttzni), mert érzem a légkörben, ha ott vagyok, a "te nem vagy normális, minek csinálod ezt" hangulatot.
Csak valahogy engem nem kérdez meg róla soha, senki, hogy mégis miért, mi a háttér stb. Azt hiszem ez az egyik oka annak (a munka mellett), hogy kevesebbet megyek mttzni.
Már akkor is rosszul esett, hogy nem tőlem, az érintettől kérdeznek, amikor Alyrral szakítottam. Elmondtam akkor is mindenkinek, aki rákérdezett, hogy mi történt, miért történt. Nem rejtegettem, nem hazudtam, nem kerteltem, mert nem szokásom. Elmondom én most is, mi a helyzet, ha valaki megkérdez, és van aki kérdez és amikor megtudja a másik oldalt is akkor nagy szemeket mereszt. De azt hiszem kényelmesebb az, hogy fél-negyed vagy még annyi se, információkon csámcsognak emberek, amik akár több hónapos infók is lehetnek, mint az érintettet kérdezni. Valamiért én mindig inkább rányitok/felhívom/írok neki a másikra és tőle kérdezem meg, hogy na hogy is volt ez? És akkor mindig kiderül, hogy jah, hát igen, van igazság a pletykában, de azért az úgy volt hogy.

Valahogy fáj egy kicsit, hogy az emberek még mindig a másik szemébe mosolyognak, a szájukkal, van akinek a szeme sosem mosolyog,  de amint hátat fordítasz, rögtön elindul a susmus, a "hallottad, hogy..." stb. Alapvetően nem a pletykával, csak a rosszindulatú pletykával van bajom. Mert a híreket másokról én is szeretem meghallgatni, ha olyan hír, aminek például örülni lehet, és engedélyt kapok rá, tovább is adom.

Pedig a kérdésre, hogy miért, borzalmasan egyszerű a válasz. Csak fel kell tenni a kérdést...

6 megjegyzés:

Thilanna írta...

óó ez nagyon ismerős. szerinted tőlem hányan kérdezték meg anno az én verziómat, h hogyhogy járok Csabával, mikor köztudott h még Artemisz után sír? gondolom van tipped :P de a legjobb az volt, amikor aközt a pár ember közt, akit fontosnak tartottam annyira h megpróbáljam magamtól elmagyarázni h miért mégis, volt olyan aki még utána is a saját verziója szerint nézte és közölte h de én csak ki vagyok használva és semmi se jó nekem ebből. :D sztem az mtt zöme még most is totál fals hitekkel rendelkezik arról a sztoriról. :)
viszont abba csak most gondoltam bele, hogy te most elég hasonló helyzetben vagy, mint én akkor (mondjuk nekem eszembe se jutott rólad pletykázni, meg most valahogy nem is kerültem ilyen közegbe). szóval :együttérz:

Elf írta...

tudjátok vannak a barátok és vannak az ismerősök.. és ezek közt ez a különbség...

Névtelen írta...

Tudod, valahogy az intelligencia, a szellemi, lelki és érzelmi érettség, a barátság és a szeretet nem összefüggő, összekapcsolódó dolgok. És persze van, hogy a fantázia, a mese, a pletyka sokkal izgalmasabb és érdekesebb, mint a valóság. Főleg, ha az mások legbensőbb, érzelmi, szerelmi titkaira vetít fényt (akár jót, akár rosszat). Szomorú és bosszantó, de ez sok esetben akkor is érdekesebb, amikor az ember tudja, hogy nem igaz, akár azt is, hogy árt... és kell hozzá egyfajta lelki, érzelmi érettség, hogy ne ártson vele tovább. De - ahogy értelmi érettséggel sem mindenki van megáldva, sőt - úgy az érzelmek, lelki érettség terén is az a jellemző, hogy szűken jutott csak a legtöbbeknek. Nem azért, mert rosszak, tanulatlanok, stb. lennének, hanem mert ezek a benső, rejtett képességek nem nyilvánosak, nem fejleszthetők úgy, ahogy fejleszteni kellene őket. Aztán van akinek mégis sikerül, mert olyanok az adottságai, de a többiek megmaradnak gyermeknek, aki kalapácsot talált a porcelánboltban, és tudja ugyan, hogy ha rácsap valamire, az összetörik, és az nem jó, de ki kell próbálnia, hogy milyen az, ha csak kicsit üt? És ha csak megkocogtatja? Esetleg egy kicsit jobban? És milyen érdekes hangja van, ha így koccantja meg? ... ... ...
Ne hidd, hogy ez az MTT hibája lenne, vagy az MTT-seké. Ez mindenhol ott van. Az MTT annyiból koncentráltabb csak, hogy itt hasonló gondolkodásúnak vélt közösségben könnyebben megnyílunk egymásnak, és könnyebb kitenni a magunk porcelán lelkét - és könnyebben bújnak elő a "belső gyermekek" is a kis kalapácsaikkal...
Amúgy én is e miatt kerülöm mostanában az MTT-t. Az egy dolog, hogy nekem ártanak-e a pletykák. De akit szeretek, annak a lehető legkevesebbet ártsanak...

Amit Elf írt, arra meg annyit reagálnék, hogy az a tragikomikus helyzet, amibe kerültem, mutatta meg igazán számomra, hogy mennyire fogalma sem lehet az embernek, hogy kik a barátai és kik az ismerősei. Olyan valakiktől kaptam a legkomolyabb segítséget, akiktől egyáltalán nem gondoltam volna, és akikre számítottam --- emlékszel Thranduil lemondó arcára Erebor kapuinál (a filmben)? Kb. ezt kaptam. Jó esetben.

Csillagvirág írta...

Tudod az a baj, hogy egeszen, ameddig ki nem mentem es ra nem lattam erre felulrol, azt hittem mi masok vagyunk. Aztan szepen rajottem, hogy oriasit tevedtem. Nem vagyunk masok. Egyaltalan nem. Es ez valahol fajdalmasan erint.Es ahogy nezem egyre rosszabb lesz.

Névtelen írta...

Teljesen megértem. Főleg, hogy az ember hajlamos azt hinni, hogy egy ilyen közösség jobb, és nem csak egyénekben, hanem a közösségben, morálban, a közösség összetartó és mozgató erőiben is csalódik ilyenkor. De azt kell mondjam, hogy más közösségeket is látva, ez nagyjából mindenhol így van, és az MTT még csak nem is a rosszabb fajtából való. A baj azzal van, hogy az emberek nem egyforma lelki fejlettségi fokon állnak, hogy úgy mondjam, és ez feltűnőbb ott, ahol a sok-sok közös vonás, érdeklődés miatt ez úgy adná magát.
Persze nem kell ettől még szeretni vagy elfogadni ezt a jelenséget, de sajnos meg kell tanulni együtt élni vele.
Hogy aztán tényleg rosszabb lesz-e, vagy mi viseljük egyre nehezebben, azt szinte percenként máshogy értékelem... Talán mindkettő igaz, de a logika azt mondatja velem, hogy a mi tűrésünk, szellemi és lelki fáradtságunk láttatja rosszabbnak.
Az tűnt fel, hogy elfelejtünk lassan pihenni. Annyira azt súlykolja a fogyasztói társadalom, a reklámokkal, elvárásokkal, "nincs idő a fejfájásra" baromságokkal, hogy lemaradunk dolgokról, hogy az már fel sem tűnik, hogy amiről lemaradunk, nem feltétlenül jó dolog. Hogy két középszerűért, vagy éppen bűnrosszért beáldozzuk azt, ami jó lenne nekünk... És valahol ezt a hajszoltságot próbáljuk meg enyhíteni azzal, hogy a rövidebb úton a szaftos és hamis pletykákkal szórakoztatjuk magunkat, és nem a tényleges kapcsolatokon, kommunikáción alapuló, értékesebb, de több aktív cselekvést igénylő információkon, ami odafigyeléssel, megértéssel barátságoknak ad valódi alapot.

Szerintem.

Elf írta...

áááááááááááááá
írtam egy kommentet, de nem az én profilommal és eltűnt :((( én ezt mégegyszer nem fogom tudni olyan jól megfogalmazni :(((((