Sokszor megkaptam mar, hogy ne hivjam gyerekeimnek a diakjaimat, mert nem en vagyok az anyjuk. Minden nap, amikor bemegyek odarohannak hozzam es megolelnek (mint anyut amikor odaer ertuk delutan). Minden nap kapok rajzokat, kapok olelest, puszit, hivnak jatszani, mutatjak nekem mit csinaltak, meselnek mindenfelet. Ha banat eri oket hozzam szaladnak, ha elesnek en latom el a sebeiket, ha felnek vagy megijednek,en nyugtatom meg oket, ha jol csinalnak valamit tolem varjak a dicseretet, ha rosszalmodnak tolem kapnak buntetest, ha ehesek es otthonrol nem hoztak enni en szerzek nekik etelt, tolem hallanak meset, tanulnak eneket, az en olembe akarnak beulni, es engem nem engednek haza, miutan lejart a munkaidom. A munkaidom kezdetetol, ameddig haza nem viszik oket, vagy en haza nem megyek, egy kicsit azt hiszem megis en vagyok az anyukajuk. Felelosseggel tartozom ertuk, akkor is ha van amelyiket nem szeretem. Buszke vagyok rajun ha ugyesek, ha elernek valamit, jo erzes amikor latom, hogy felfogtak amit mondok. Nem, tenyleg nem a gyerekeim, nem en szultem oket, nem vagyok az anyjuk, megis a gyerekeimnek tekintem oket, akiket tanitok, megvedek, nevelek, akik az en kisrokaim.
1 megjegyzés:
az az igazság, hogy a pedagógus éppúgy kéne neveljen, mint a szülő. ideális esetben ez a kettő összhangba tud kerülni.
Megjegyzés küldése