Dicséret és felmondás

Pár hete már érzem, ahogy olvashattátok is, hogy ez nem nekem való. Én nem vagyok ilyen ember, én ennél kreatívabb vagyok. Az utóbbi időben már bejárni sem szerettem, egyszerűen kezdett elhatalmasodni rajtam az az érzés, ami három éve a Kőbányai suliban. Hétfő este ért meg bennem, hogy elég volt ebből. Ma reggel szóltam a főnökömnek, hogy lenne-e rám tíz perce? Délután kettő körül volt is. Elmondtam neki, hogy nem szeretnék hosszabítani, mert ez a munkakör nem nekem való, nem csinálom jól, és ez nem jó se nekem, se a tanszéknek, se senkinek sem. Én ehhez túl kreatív ember vagyok, nem bírom, hogy egész nap csak itt ülök. Én a gyerekekkel szeretek lenni, beszélgetni, játszani, nagyokat nevetni.
Mondta, hogy örül neki, hogy én is így látom, mert ők is így látják és ma akart velem erről beszélni.
Mondtam, hogy de a próbaidőt még kitölteném és az utódomat szeretném betanítani, ha lehet, hogy ne járjon úgy, mint én, hogy azt se tudja mi merre hány méter. Elvileg lesz rá lehetőségem. Ha nem lesz, akkor színes-szagos útmutatót hagyok magam után.
Közben már jönnek a helyemre mások interjúzni, amit egyáltalán nem sajnálok. Örülök neki, hogy így történt, hogy nem csúnyán, veszekedve válunk el, hogy nem lettem lebaszva érte.

Úgyhogy most azért kell nekem drukkolni, hogy találjak másik állást, mert az olaszóráim miatt kell. Azokat nem tudnám miből finanszírozni, minden mást megoldok:))