Egy tegnap esti beszélgetés után döntöttem el végleg, hogy meg felhívom az orvost és megműttetem a térdemet. Nem magától a műtéttől félek, vagy a vizsgálatoktól, amik lesznek, hanem az utána lévő három hónaptól, meg attól az időszaktól, amikor nem fogok tudni járni. Főleg az utóbbi három évben lételemem lett az, hogy megyek és megyek és most ez egy ideig korlátozva lesz.
Persze tíz éve mondták ezt nekem, hogy készüljek fel, mert nagyon gyengék a szalagok és el fognak szakadni, most mégis más lesz a dolog, mert a szalagokat időközben megerősítettem, viszont rossz helyen van egy csont és azt kell arrább pakolni. Fájni fog. Nagyon fog fájni, ebben szinte biztos vagyok, de ha később ettől jobb lesz, és nem fogok bicegni, akkor már megéri.
S most úgy tűnik, nem kell egyedül végigcsinálnom az egészet és ez a remény adott erőt ahhoz, hogy telefonáljak. Félek tőle, baromira félek, de ha elódázom csak rosszabb lesz. Nem normális dolog, hogy már nem érzem ha fáj, csak amikor belenyilall, vagy ha úgy lépek, hogy rá kell készülnöm egy egyszerű méta játékra és előtte-utána kímélni a térdemet, mert TUDOM, hogy akár egész napos ágyban fekvés is lehet belőle, ha nem teszem.
Szükségem van a lábamra a következő cirka hatvan évben...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése