Sokáig filóztam azon, hogy ezt a bejegyzést meg merjem-e írni egyáltalán vagy sem. Annyi szomorúság vesz körül mostanában, és valahol lelkiismeret-furdalásom van hogy én meg mocskosul boldognak érzem magam. Hogy mosolyogva fekszem le aludni és mosolyogva ébredek fel (ha nem az óra csörgésére kelek), hogy ha csak eszembe jut, akkor mosolygok, hogy amikor eszembe jut egy-egy probléma, ami felmerülhet akkor úgy érzem, hogy meg tudnánk oldani együtt. Hogy szeretnék elmenni MTT farsangra és együtt táncolni, hogy már vannak zeneszámok, amikről eszembe jut, hogy amikor felmerül, hogy esetleg átjöhet akkor pánikban takarítom végig a fél lakást, mert fontosnak tartom, hogy ha lehet ne a káoszba érkezzen, (mert a káoszt már látta), hogy pici apró terveim vannak, hogy hova kéne elmenni, mit kéne megnézni, hogy legszívesebben most is felvenném a túracipőmet és irány valami hely, ahol lehet kirándulni, akkor is ha fáj a lábam, mert ebben a ködös időben biztosan találnánk valami szépet, hogy úgy érzem, hogy a világ végéig elgyalogolnék vele.
Rettentő ijesztő érzés ez. Ijesztőbb, mint Kishercegnek lenni a Rókával, pedig az is ijesztő, hogy felelősséggel tartozom a másikért, de valahogy nekem ijesztőbb, hogy rá merem bízni magam a másikra, hogy most már lassan nem félek tőle, hogyha becsukott szemmel hátradőlnék, elkapna-e vagy leesnék a földre. Ha valaki fél éve azt mondja nekem, hogy fogok én még így érezni, hát arcon röhögöm az biztos.
1 megjegyzés:
csak ki kell várni és bízni benne, hogy eljön... eljött
Megjegyzés küldése