A Könnyek útján

Hazajöttünk. Én nagyon nagy félelmekkel indultam neki a tábornak. Nem találtam előtte a helyemet az mttben, azt gondoltam, hogy nem vagyok idevaló, hogy nem hiányoznék ha elmennék örökre, hogy nem kellek már. Azt gondoltam, hogy olyan harcok várnak rám lent, amiket nem tudok megvívni, egyedül biztosan nem, és hogy nem vagyok én elég ehhez.
Féltem tőle, nem csak magam miatt. Sok tényezős dolog volt ez a félelem, az, hogy 8 hónapig nem voltam részese az mtt élő életének, hogy nem tudtam a szervezői gárdával élőben találkozni, hogy nem igazán voltak elképzeléseim milyen is lesz, lehet ez, és még sok más, magánélettel kapcsolatos dolog is.

Aztán, ahogy Felagunddal elkezdtük tervezni az identitást, megvolt a csapatbeosztás meg ilyenek, egyre jobban elkezdtem várni. Kíváncsi lettem rá, hogy milyen lesz, hogy fogok teljesíteni, hogy fog ez menni, közben még mindig, egyre jobban féltem.

Lefele az úton az járt a fejemben, hogy hogyan fogok tudni helyt állni, s amikor leértünk és elkezdtük, még mindig kívülállónak éreztem magamat. Aztán megjöttek a táborozók és nem volt időm ezen gondolkodni, csinálni kellett, dolgozni. Volt, ami lefoglalta az agyamat, a gondolataimat, és közben még mindig aggódtam és féltem.

Később kiderült, hogy nem ok nélkül éreztem én ezeket a dolgokat, nem mondom, hogy nem sírtam odalent, mert sírtam, nem is egyszer. Sírtam és könnyeket töröltem le mások arcáról, mert mások is sírtak. Közben arra gondoltam, ez tényleg a könnyek útja.

Elfáradtam nagyon, de megtaláltam a helyemet megint. Tudom kitől mit szeretnék, mire vagyok képes, mennyit bírok és mi az, ami már nekem is sok. Vannak dolgok, amik fájnak és vannak, amiken elmosolyodom.

Az összenézések, a nevetések, a sárkány, a beszólások, a csillagnézés, a csillagok önmagukban, az esti közös vacsik, az ölelések, nevetések, mosolyok, az esti beszélgetések a lépcsőkön ülve, a csúszda, a szertartás, a babák, a... annyi minden van, ami jó volt odalent és ami miatt azt tudom mondani, ez egy jó tábor volt.

Köszönöm nektek. Köszönöm, hogy a barátaim vagytok, hogy most megint úgy érzem, hogy tartozom valahova. Köszönöm a háztársaimnak, hogy velük lakhattam, a csapatomnak, a szervező társaimnak.

S igen köszönöm Neki is.

Visszaadtatok nekem valami reményt, hitet, amit már-már elvesztettem.

Szeretlek benneteket.


Táncolni szeretnék, úgy, ahogy a tűzszertartás közben, ahogy az utolsó este. Elengedve magamat, a zene ritmusára mozogni, és érezni, hogy nem vagyok egyedül.