Keretjáték

Amikor a követ elmondta a hírt, hogy a lándzsa már nincs a nővérénél, tudta, hogy ő maradt az utolsó a családból. Tudta, hogy innentől neki kell irányítania a népét, de azt is, hogy bizonyosságot kell szereznie. Aznap délután együtt mentek ki a Völgyből, és beigazolódott, amitől mindvégig félt. Egyedül maradt. Se apja, se anyja, se a testvérei nincsenek többé. Ő maradt, és a népéből alig maroknyian. Aztán meghallotta, hogy a holtest, aki mellett a lándzsa feküdt, nem az volt, aki megölette a népét. Iszonyatos harag, düh, és elkeseredettség támadt a szívében. Titokban bosszút esküdött, és csak várta az alkalmat, amikor beteljesítheti a bosszúját.
Pár éjszakával később, az őrséget elcsalta két tünde, hogy megküzdhessenek valami évszázados sérelem miatt. Ő csak nevetett magában, hah évszázados sérelmek. Ezek saját maguk fogják okozni a vesztüket azzal, hogy ilyeneken rágódnak folyton és a saját fajtájukat irtják, ahelyett, hogy összefognának mind.
Kisurrant hát a Völgy védelmén támadt résen, de előtte még hagyott egy üzenetet a népe gyülekezési helyén, hogy elment, és igyekszik visszatérni de ha nem...
Az ellenség táborába is könnyű volt bejutni. Eggyel több keletlakót észre sem vettek, annyian voltak. Tudta kit kell keresni, elég hangosan dicsekedett a tetteivel. Nőket és gyerekeket mészárolt le, és büszke volt rá. Ő megvárta, ameddig annyira részegre issza magát a gyilkos, hogy könnyű szerrel elvághassa a torkát. Dühös volt és nem gondolkodott, pedig Daúd többször is mondta neki, hogyan kell gyorsan, hang nélkül ölni. Dühében tehát hibát követett el. Áldozata felsikoltott és felverte a tábort.
Őt elkapták, vallatták, ütötték, ő maga sem értette, miért nem ölték meg. Nem mondott semmit. Nem sírt, nem kiabált, pedig nagyon fájtak az ütések, de fele annyira sem, mint az a fájdalom, ami a lelkében volt, hogy egyedül maradt. Sosem készítették fel őt a nép vezetőjének, hiszen sokadik gyerekként született, csupán egy osztagot kapott apja seregében. Harcos volt.
Nem emlékezett rá, mikor ájulhatott el. Amikor kinyitotta a szemét, az erdőt látta maga előtt. Kikötötték egy fához és sorsára hagyták. Talán méltóbb büntetésnek szánták, hogy a farkasok tépjék szét, minthogy saját kezűleg végezzenek vele. Hangokat hallott, mintha valaki csendben közeledne, aztán üvöltést, és csatazajt. Nem tudott mozogni, nem volt semmi ereje hozzá. Aztán ismerős hangot hallott maga mellett "ne aggódj, itt vagyunk". Valaki kioldozta a köteleket, ketten felsegítették őt, de képtelen volt megtartani magát.
"Mit mondtál el nekik?"
"Semmit. De a gyilkost megöltem. Megbosszultam a testvérem halálát!"

Segítséggel visszajutott a Völgybe, nem teljesen volt magánál, de azt érezte, hogy nem az egész népe jött el érte, volt, aki hiányzott, pedig szüksége lett volna rá. A Völgy vezetői kizárták a tanácsból, a párbajozó tündéket csak napokkal később büntették meg, és őket sem túlságosan.

Nem érthették, nem is értették miért tette, amit tett. A tündék ezt sosem értik. Nekik végtelen idejük van, nem támadja őket betegség, örökké szépek és fiatalok maradnak. Neki viszont most volt ideje bosszút állni. Akkor is ha belehal ebbe.

A sebei gyorsabban gyógyultak, hiszen két tünde nép is segített rajta. Fel kellett készülnie arra, hogy ő vezesse a népét. Dönteniük kellett merre haladjanak tovább. Ő a maga részéről Mithrimbe ment volna, békében, nyugalomban. Nem akart már harcolni, elege volt belőle, hogy mások mondják meg mit csináljon, hiszen ide is így kerültek, egy eskü által. Aztán megérkezett a követ, aki elmondta, hogy népének maradéka még harcol Feanor Fiaival, valahol messze keleten, és megújították az esküjüket. Így már nem volt döntési joguk, hogy merre induljanak tovább.

Ő tudta, hogy meghalni mennek, megint, hiszen újabb csatába indulnak. Tudta, hogy a népének leáldozott, hogy nem marad senki, aki mesélhetne róluk, de ezt az a gondolatot nem osztotta meg senkivel. Csak vezette őket, csatlakozva Maedhros egyik megmaradt seregéhez.