Az én utam kicsit nehezen indult a táborszervezésben. Elsőre ugyanis visszautasítottam a csapatvezetői posztot, mert olyan ember is benne volt a csapvez csapatban, akivel nem tudnék úgy együtt dolgozni, ahogy szeretnék, nem tudok megbízni benne és így nem tudtam volna előadni a szivárványhányást sem. Aztán úgy alakult, hogy másodszor is szóltak Miriék, hogy hát ő nem jön, de én jöhetnék. Nagyon örültem neki, hogy Botival lettünk egy csapvez pár. Furcsa érzés ám, hogy aki nálam kezdte a táborozást és kvázi az mttzést is ilyen formán, azzal most már együtt dolgozom. Vártam a tábort, az egyetlen fix pont vol Róma után, amit a nyaramban vártam.
Aztán bekerült harmadiknak hozzánk Felagund és innentől igazából szerintem sínen voltunk. Kitaláltuk a malacokat (soha, de soha többet nem varrok meg 30 kismalacot!!!) meg hogy kockás és hogy északi és überkirály lesz. Aztán azt vettem észre, hogy beszerzek és pakolok és csomagolok és varrok mint egy idióta, hogy időre kész legyek s már indult is az autó a Blaháról. Nem tudom leírni mind a kilenc napot, mert leírhatatlan. Emlékképek maradtak meg belőle. Az első csapatgyűlés, a megbeszélések (én mazochista vagyok, mert szeretek megbeszélésekre járni) a házunk, amiben laktunk és a kis szobánk, a reggeli kávék, a pizsamás reggeli, az ébresztők (Boti, Csaszi és Dodie ébresztője volt a legjobb akárki akármit is mond!!!) a közös ebédek, a "az én seggem még idefér vagy vigyem arrább a testyemet?" a csapatom csínye Tónival, Hurkabácsival és a Thánnal, a méta bajnokság (kis info: én kb. 10 éves akarok métaütőt és labdát az MTTnek és most végre VAN!) a babák, a mosolyok az ölelések, a csapatelőadás (ezúton is újra és újra meg kell köszönnöm a csapatnak, hogy összerakták), a táncok, az élet a Varnyúban, a csillagnézés, ahol annyit röhögtem, hogy már fájt a hasam tőle, a lelkizős beszélgetések, Luca főztje (és köszönöm, hogy nem kellett végig vegán kaján élnem, én olyan sajt utánzatot soha többet nem akarok enni), a beszédstílus, a csapatom, a csapatvezető társaim, a srácok, akiket gondolkodás nélkül öcsémmé fogadnék, az utolsó esti buli, ami majdnem annyira királyság volt, mint a 2009-2010-es pajta parti, az ölelések, a búcsú (borzasztóan jól esett, hogy megöleltek az emberek, olyanok is, akikről nem gondoltam volna, hogy fognak) a világítós tetkó a fiúk karján, az NPC-k, Primula néni, Hurka bácsi, Lobélia, és TÓNI a legjobb postamester megye-szerte.
Nagyon nagyon jól éreztem magam és csak fizikailag fáradtam el, de úgy nagyon, ki is purcantam utolsó napra és tegnap este úgy estem be az ágyba, miután mindent kimostam és vacsoráztam kétszer is, hogy még betakarózni is elfelejtettem.
Nagyon nagyon nagyon köszönöm mindenkinek, hogy együtt meg tudtuk valósítani Dodie álmát, hogy nem voltak gigantikus konfliktusok, hogy meg tudtuk beszélni, hogy Miri és Tucsi nem csak málna-mentaként de egyébként is nagyon jó munkát végzett, hogy számíthattunk egymásra, hogy tudtunk örülni egymás sikereinek. Utoljára a hobbit csapatommal éreztem ennyire jól magam, akkor éreztem azt, hogy otthon vagyok, hogy jól csinálom, amit csinálok, hogy a vezető hármas, aminek a tagja vagyok tényleg úgy működik, ahogy szerintem működnie kell.
Nagyon jó volt hallani az első táborozóktól, hogy jövőre is jönnének, hogy jól érezték magukat és a sokadik táborozóktól ugyanezt, és amikor Ankalimon közölte, hogy szerinte ez volt Minden Idők Legjobb MTT tábora, akkor nagyon büszke voltam magunkra, de főleg Dodiera, mert az ő érdeme, hogy ilyen csapatot állított össze.
Hiányoztok és szeretlek titeket és köszönöm, hogy befogadtatok újra, azok után, hogy bő egy évig nem voltam részese a társaság életének. Hiányzott.
Csókollak benneteket!
1 megjegyzés:
Awww :) Szeretlek nagyon!! Örülök, hogy ezzel a csapattal dolgozhattam, mert így nem is volt munka, inkább csak játék :)
Megjegyzés küldése