Amikor valaki megkérdezi, mi az isten tart még az mttben, akkor próbálok válaszolni, hogy hát ott vannak a barátok, meg az atmoszféra, meg ott ismerik a poénokat, amiket mondok, meg ilyesmik. De tulajdonképpen nagyon-nagyon nehéz elmagyarázni.
Mert az az érzést nem lehet elmondani, amikor kapod az sms-t, a barátaid esküvőjének másnapján, hogy "hát kéne segíteni, van még meló" és akkor a párod közli, hogy akkor irány Zebegény és útközben látod Mincet felfele baktatni a helyszínre és Dodiék már ott vannak és tudod, hogy jönnek még, és neked valahogy nagyot dobban a szíved, hogy "igen ők a barátaim!" És nem hagyjátok őket egyedül pakolni.
Hogy amikor nem indul a nyűves autó, akkor Eszter Szokolyáról átjön a terepjárójával és bebikázza.
Olyan barátságok ezek, amik nem arról szólnak, hogy együtt lógunk, hogy együtt járunk bulizni vagy ilyesmi. Hanem másmilyenek. Amiket nehéz elmagyarázni. Amikor látod az ifjú pár arcán a megdöbbenést, amikor megérkeztek, hogy jöttetek segíteni. Amikor a friss férj, odajön, hogy "nagyon cukik a pasijiatok, az egyik épp seper, a másik meg felmosóvizet gyárt" amikor kilogisztikázzák, hogy hogy férnek be a padok. Amikor szeded lefele a fényfűzéreket és ÉLVEZED hogy segíthetsz.
Mert mi ilyen barmok vagyunk, hogy nemhogy magunktól, kvázi hívás nélkül megyünk segíteni, amikor meghalljuk, hogy szükség van rá, hanem még élvezzük is!
Nehéz ezt elmagyarázni olyannak, aki nem élte át, nem tudja milyen.
De nagyon nagyon nagyon jó érzés.
Nagyon.
Köszönöm, hogy részese lehettem és sok, sok boldogságos évet Ickének és Mirinek!:)
1 megjegyzés:
No, én meg V-alakban elhúztam, amilyen v1.0 vagyok... Mentségemre szóljon, hogy én meg otthonról kaptam ugyancsak hasonló üzit. De azért bánom, hogy nem mentem Ickének és Mirinek segíteni!
Ja, és csípem a pasidat, jó arc! ;)
Megjegyzés küldése