Azon gondolkodom, hogy miért van az, hogy amikor megismerkedünk valakivel és megszeretjük, utána megpróbáljuk őt teljesen megváltoztatni. Példa:
A nő megismeri a férfit, aki mindig színes ruhákat hord, gesztikulálva beszél, és fűzős cipőt hord. A nő elvileg ebbe szeret bele és aztán mégis elkezdi mondani a másiknak, hogy vegyen inkább tépőzárast mert azt nem kell kötni, vegyen inkább fekete vagy fehér inget, és kevesebbet hadonásszon a kezével. És a férfi, mert szereti a nőt, megteszi ezt.
Ugyanez fordítva: A nő ékszereket hord, nadrágban jár, és barna a haja. A férfi meg azt mondja, hogy igazából ki nem állhatja ha egy nőn ékszer van, és tulajdonképpen a szoknya az, amit egy nőnek szerinte hordania kell, és a barna az olyan átlagos szín, nem akar inkább vörös lenni?
És a nő szépen lassan megváltoztatja ezeket a dolgait.
Aztán egy reggel arra ébredünk, hogy már nem is azok vagyunk, akik igazából vagyunk, hanem valakik, akivé a másik tett minket, és ez nem mindig jó.
Csak azt nem értem, miért csináljuk ezt. Mert persze minden embernek vannak olyan szokásai, amit nem szeretünk benne, de alapjáraton abba az emberbe szerettünk bele, aki azt a ruhát hordta, úgy beszélt... S egy reggel úgy ébredünk, hogy tulajdonképpen azt a nőt/férfit keressük a másikban, akit megszerettünk és nem értjük hova tűnt el mellőlünk, mikor változott meg.
Azt hiszem, senkinek sem lenne szabad hagynia, hogy megváltoztassák (mármint alapjaiban) és senkinek sem lenne szabad direkt változtatni a másikon (mert az más, ha ez észrevétlen, például, amikor azt veszem észre, hogy az a felsőm, ami fehér és virágos, tetszik neki, akkor többet hordom, ha vele vagyok).
Persze lehet, hogy tévedek, csak valahogy így érzem.
2 megjegyzés:
pont így...
Általában azokból a dolgokból lesznek közhelyek, amelyek annyira rádöbbentően igazak, hogy fáj rájuk eszmélni, és még inkább arra, hogy mennyien rájuk eszméltek már.
Egy ilyen közhely az is, hogy a nő azt hiszi, hogy képére tudja alakítani a férfit. A férfi azt, hogy a nő sosem fog megváltozni. És mind a ketten tévednek.
Az, amit írtál, igen erősen csak a női oldala ennek a kérdésnek. A férfi oldal, amit bemutatsz, egy másik történet: nem a szerelmen alapuló kapcsolat, hanem a birtokláson. Ez a kettő nem ugyanaz.
Ettől függetlenül, a megállapításaid mégis helytállóak... Ellentmondás? Nem teljesen, csak az okokban van némi elcsúszás.
De a lényeg az, hogy senki sem tökéletes, és amikor a pár tagjai még azt a kicsit megpróbálják belecsempészni a másikba, vagy éppen saját magukat alakítani a másik tökéletesség-eszményképéhez, akkor éppen az vész el, ami miatt egymásba szerettek. A tökéletesség ugyanis érdekes, szép, de nem szerethető. A tökéletes elérhetetlennek tűnik a saját tökéletlenségünk érzete miatt, és egy örökösen elégedetlen vágyakozást szül. Mindenkinél máshogyan jelentkezik, de a társunkat akkor szeretjük meg igazán, amikor a tökéletlenségeit is elkezdjük szeretni, sőt, akkor válik egy igazán szép, okos, vonzó, stb., azaz kvázi tökéletes személy szerethetővé, amikor felfedezzük azt a hasonlóságot benne, hogy vannak tolerálható hibái, illetve, hogy a hibái tolerálhatók. Amikor azt látod meg benne, hogy mennyire aranyosan áll el a füle, és az a tincs már megint rakoncátlan a hajában, sőt, körömmel piszkálja a fogát, ha nagyon elgondolkodik, stb. Ha ezeken aztán változtatsz, vagy más miatt megváltozik, elvész valami, amit szerettél, bár nem is tudtad.
Igazából a szeretet alapja az elfogadás. És sajnos ez is olyan közhely, mint amit az elején említettem.
Megjegyzés küldése