Elveszett lelkek városa

Elolvastam a legújabb Cassandra Clare (most megy a moziban a Csontváros, na ez annak a könyvsorozatnak az 5. kötete) könyvet és nagyon hullámzó volt. Az előzőt úgy tettem le, hogy na ezt a sztorit én tuti nem írtam volna tovább, mert minek. A mostani elejét egészen gyorsan olvastam el, szinte le sem tudtam tenni. Aztán a főszereplő, Clary megint megy a saját feje után, amivel persze több bajt okoz, mint jót. Eleve nem bírtam a kiscsajt már a negyedik kötetben sem, de itt többször vágnám nyakon egy péklapáttal, mint a többi kötetben. Olyan mértékű önzés van benne, ami szerintem már nem egészséges. Persze gondolkodni azt mindig utólag gondolkodik (vagy akkor sem). A másik főhős, Jace a könyv végére ilyen félisten lesz. Az jutott róla eszembe, amikor Angwen mesélt a vérpistike karakterről, aki aquir ősökkel is bír és beszél aquirul és minden fegyverhez ért és minden varázslathoz és....
Szóval Jace lassan ilyenné kezd válni. Kicsit az elpusztíthatatlan überfaszaistencsászár karakter (mint a South Park wow-os részében a főellenség). Ellene persze ott van a másik istencsászár, Sebastian, akit persze úgyse tudna más legyőzni csak ő, mert a félisten ellen csak félistent lehet küldeni.
A többi karakter sokkal emberibb, sokkal szerethetőbb, sokkal elfogadhatóbb, mint a főszereplő hármas. Ott van Simon, aki saját hibáján kívül lett az, ami, és fogalma sincsen mit kezdjen vele, de baromira zavarja az egész. Aztán Alec és Magnus, akik szerintem baromi jól vannak kitalálva, és igazából sajnálom, hogy úgy van vége az ő száluknak, ahogy.
Végül pedig, ott van Isabelle. A legértelmesebb, legnormálisabb az egész csapatban. Van egy pár sor, amikor leírja, hogy ő gyűlöl segítséget kérni, gyűlöli ha másra kell támaszkodnia, ha másoktól függ, viszont azt szereti ha úgy érzi, hogy szükség van rá. Akkor van elemében, ha úgy érzi, hogy kell a segítsége, a munkája, hogy ő kell, ahhoz, hogy a feladatot meg tudják oldani. Valahol azt hiszem én is ilyen vagyok. (S közben mindig iszonyatosan vágyunk arra, hogy csak egy kicsit, csak néha legyen valaki, aki az ölébe vesz és arra a pár percre megszűnik minden rossz a világban).
Jordan és Maia pedig csak úgy vannak, az ő száluk igazából annyira nem fontos, ahogy Luke és Jocelyn sem.
Kicsit olyan ez az ötödik kötet, mint a HP ötödik kötete, megpróbál összekötni két részt a történetben.
Rettentően kíváncsi vagyok milyen a hatodik és a hetedik (milyen meglepő, hogy ebből is hetet tervez az írónő, úgy látszik mostanában a 7 kötetesre tervezett regényfolyamok a menők)

Olvasásra ajánlom annak, akinek tetszett az első három kötet.