Gyertyák

Két évvel ezelőttig nem értettem, hogy az alábbi számon, miért bőgi el magát sok-sok ember, ha meghallja. Emlékszem gyerekkoromban volt halottak-napi megemlékezés az iskolában és gyújtottak gyertyát a tanárok, és könnyeztek és én nem értettem miért. Miért kell sírni ilyenkor?
Aztán két évvel ezelőtt-óta valamiért nekem is kicsit fontosabbá vált ez a nap. Igaz, mi nem járunk temetőbe, mert nincsen kihez kimenni (ahogy Alyr fogalmazott: A te nagyszüleid elszálltak a szélbe), még csak egy táblácska se maradt utánuk. A másik nagyapámra alig emlékszem, pedig neki sírja is van, de sosem voltam ott. Nekem valahogy sosem feküdt, hogy egy hideg márványkőhöz kelljen beszélni.
Év közben is sokat gondolok  a nagyszüleimre, főleg a nagymamámra, mert az összes unokája közül én álltam hozzá a legközelebb. Főleg a végén.
Tavaly ilyentájt meséltem Thereonnak skypon, hogy hogy csináltam végig azt az időszakot. Tudtam mit, hogyan kell tennem, és más nem volt, aki megtette volna helyettem.
Azt sosem fogom elfelejteni azt hiszem, amikor már a szívosztályon volt a nagymamám, és egy este bementem hozzá (minden este bementem) és épp eszénél volt, és mosolygott és megköszönt mindent és kért, hogy vigyázzak magamra, meg a családomra, és legyek majd nagyon boldog és csak mosolygott.
Tőlem el tudott köszönni, senki mástól nem. Tőlem kért bocsánatot azért, amit anyuval csinált, és engem kért meg, hogy vigyázzak apára.
Azt hittem, én ott, akkor nőttem fel.

Néha hiányoznak a nagymamám tanácsai, az, hogy felmenjek hozzá az idősek otthonába és elmeséljem neki, hogy alakult az életem.

Tavaly ilyenkor lementem a Bazilikába Genovában és gyújtottam két pici gyertyát, és csak néztem ahogy égnek.

Tavaly ilyenkor sírtam el magam először ezen a zenén, és valamiért most sem bírom ki könnyek nélkül.

Pedig a felnőttek nem sírnak, nem igaz?