Hogy lehet

Még mindig nem hiszem el és még mindig mosolygok,ha arra gondolok,hogy menyasszony vagyok. Én. Én,aki mindig csak mások esküvőjének örült,mert sosem hitte el,hogy valaki annyira fogja szeretni,annyira fontos lesz valaki számára, hogy azt mondja "veled szeretném leélni az életem". Amióta az eszemet tudom mindig ott volt a kis háttértárban,hogy szeretném ezt, de mindig meggyőztem magam,hogy nem fontos, hogy nem ezen múlik,hogy ez csak egy jelkép, de hát ettől még szerethetik egymást emberek. És valóban,ez egy jelkép, annak a jelképe,hogy errefele haladunk,hogy a csatáink a veszekedéseink a nehézségeink ellenére,mi együtt szeretnénk megküzdeni a külvilággal,hogy számíthatunk egymásra,hogy a másik jólléte fontosabb a sajátunknál,hogy a legfontosabb személy az életünkben az az ember,akit a társunknak választunk.
Annyiszor kérdezték tőlem,amióta Boki van nekem,hogy mikor fog eljegyezni és én annyiszor mondtam,hogy "ha majd úgy érzi!" és olyan sokat beszélgettünk erről,de mindig csak valami homályos,távoli valamiként, hogy már-már úgy éreztem igazából sosem fog eljönni a pillanat. Bokinak, a hegyről lefele el is meséltem,hogy leginkább ahhoz az érzéshez hasonlít ez most,mint amikor 11-12 éves lehettem és nagyon nagyon nagyon szerettem volna egy saját kazettás magnót. De tudtam,hogy csórók vagyunk és a szüleim is mondták,hogy nem fogom megkapni karácsonyra,mert drága egy ilyen. És én el is engedtem a dolgot, de azért nagyon vágytam rá. Aztán eljött a karácsony este és ott volt a fa alatt a magnó és én annyira megdöbbentem és annyira örültem neki,hogy percekig csak nézni tudtam és nem hittem el,hogy ez nem álom. Nem bőgtem,csak majdnem és nagyon boldog voltam.
És amikor Boki letérdelt elém,akkor annyira megdöbbentem és annyira nem hittem el,hogy ez most itt tényleg megtörténik velem,velünk, és már potyogtak is a könnyeim, hogy azt szavakba nem lehet önteni. Sok helyen és sokféleképpen képzeltem én el ezt az egészet,de ez álmomban sem jutott eszembe. Hogy ott,a világ tetején, talpig túrában, egyszer csak megtörténik.
Nem hittem el, hogy engem ennyire lehet szeretni, hogy az a szeretet,amit én adok,és ami nekem normális,hogy adom, az viszonzásra talál,  hogy én megérdemlem ezt a szeretetet,hogy méltó vagyok rá. Mert én semmi extrát nem teszek. Azt csinálom,amiben jó vagyok, gondoskodom, aggódom(néha túl sokat is),megoldom a próblémákat, igyekszem otthont teremteni a lakásunkból, figyelni, szeretni,ott lenni,amikor kell és háttérben maradni,amikor arra van szükség.
Lassan esik csak le, hogy nem egy álomba csöppentem, hanem valóban az enyém a szőke herceg és én az övé vagyok. És erről most már az idegenek is rögtön tudni fognak,ha a kezemre néznek.:)