Bella giornata (szép nap)

A reggel nem indult valami jól, mert apa bejött a szobámba, és ezt annyira nem szeretem, szeretek magamtól felkelni és magamtól bebootolni. Azt pedig nehéz úgy, ha az ember apja jön-megy a szobában.
Voltunk vásárolni, vettünk sok sok sok mindent, ami szerintem tökjó dolog. Végre tudok főzni!!
Egy élmény volt mondjuk kisakkozni mindennek a helyét, de megcsináltam, mert eeennyire jó vagyok!:D
Aztán rohantam is állásmegbeszélésre, ami sikeres volt, így hétfőn kerékpáros futár leszek, majd meglátjuk mennyire fogom bírni, remélem jól. Miután onnan eljöttem, hívott a pultos állás is, hogy próbanap holnap? Mondtam, hogy hát a holnap pont nem. Szombat? Szombat se nem, de megoldom, ha kell. Akkor jövőhét. JUHÉ!!! Borzasztóan boldog lettem ettől. Ja meg kaptam pénzt is. Amiből gyorsan töltöttem telefont, meg elemet cseréltettem a karórámban. Még mindig rettentő boldogan tekertem kifele az albiba, ahol sikerült mindent lebeszélni és mindent megtalálni, amit kellett. Aztán felhívtam mindenkiiit, hogy elörmöködjem a dolgot, hazafele pedig megfogalmazódott bennem egy baromi erő gondolat, nem is gondolat, elhatározás vagy nem tudom mi. Mindenestre ez még mindig tart.
Közben Budapest gyönyörű volt, annyira gyönyörű volt, hogy újra és újra beleszerettem. Nagyon szeretem ezt a várost, gyönyörűnek találom és nem akarok máshol élni.

S annyira feltöltött ez a mai nap, hogy bringával mentem mindenhova, hogy tudtam, hogy itthon tudok majd főzni, hogy talán végre egyenesbe kerül az életem, hogy találkoztm GRTvel is, és mondott nekem olyat, aminek örülni tudtam, hogy akikre ma rá mosolyogtam, visszamosolyogtak, hogy nagyon szeretném, ha meg tudnám ezt mutatni másoknak is.Hogy fel tudjak vidítani olyat, aki nagyon szomorú, hogy meg tudjam mutatni, hogy milyen szép a világ és hogy élni érdemes és élni JÓ, akkor is ha néha kegyetlenül fáj. Akkor is ha néha az élet pofán csap és földre dob. Mert fel lehet, és fel is kell állni mindig, újra és újra,de akarni kell.

Én akartam. Ahogy akartam állást is, ahogy akarom a nyelvvizsgát, és minden tőlem telhetőt meg is teszek érte. (Oké tanulhatnék többet is, de azt hiszem korábban már kifejtettem, hogy nekem sose ment ez a leseggelős téma, hanem mindig kötni kellett valamihez a dolgokat, akkor megmaradtak.)

Azt hiszem soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor szaladtam lefele a Via Caffaron, a fülemben valami epic zenével, és eldöntöttem, hogy, bár most padlón vagyok, de fel fogok állni, ha beledöglöm is, mert fel kell.

Nem tudom mi mozgat engem ilyenkor, talán az, hogy 3 évesen sem adtam már fel, amikor a Gena Sister's nevű játékkal játszottam és az istennek se akart sikerülni, de nem adtam fel, megugrottam az akadályt, talán mindig is ilyen voltam, küzdő típus, akit nem lehet csak úgy eltaposni, félrelökni, mert aki megpróbálja, hát annak nem lennék a helyében.

Szeretném ha meg tudnám tanítani másoknak is ezt a küzdeni tudást, megtanítani azt, hogy sosem szabad feladni...

Mert élni kell. Mert élni jó. Mert erre születtünk... S mert nem vagyunk egyedül, csak meg kell fogni azt a kinyújtott kezet, aki segít. Mert valaki mindig segít. Akkor is ha nem kértük, ha nem akarjuk, ha azt hisszük nincsen rá szükségünk.

Szeretek élni. Nagyon.