2013. május 27., hétfő

Domande

Van az a mondás, hogyha valaki el akar menni az életedből, engedd el, és ha nem jön vissza, sosem volt a tiéd.
Mírranddal beszélgettünk erről a múltkor. Mi van, akkor ha én nem akarom elengedni?Mi van akkor ha elengedem és visszajön, majd megint elmegy, megint visszajön, megint elmegy?Hányszor lehet visszajönni?Van-e egyáltalán értelme visszajönni?S visszaengedni?

A baráti körömben elég sok szakítás történt az utóbbi időben, emiatt is foglalkoztat ez a gondolat. Bár mifelénk általában nincsen harmadik fél, aki  miatt a szakítás bekövetkezik (most így belegondolva, tudtommal egyik szakítás sem egy harmadik miatt történt), de vajon miért mondják azt, hogy, aki menni akar hagyni kell menni? Mi van akkor, ha igazából nem is akar menni?Honnan lehet tudni, hogy tényleg hagyni kell?És ha már egyszer hagytuk, és elengedtük, elengedjük-e másodszor is? S elengedjük-e akkor, ha már a házastársunk vagy a jegyesünk?

Egyszer egy barátom azt mondta nekem, amikor éppen nagyon viszonzatlanul voltam szerelmes, hogy próbáljak meg örülni annak, hogy a másik, akibe szerelmes voltam, boldog. Hát persze az ember megpróbál neki örülni, és közben belül belehal abba, hogy nem vele boldog az  a másik.

Én nem akarok többször belehalni. Elég volt annyiszor, ahányszor belehaltam. Elég volt látni ennyiszer, hogy az, akit én szeretek, valaki mást szeret (aki talán nem is szereti viszont, vagy nem is tud a létezéséről, igen ilyen is volt),és közben mosolyogni hozzá, hogy "peerszee örülök nekiii". Mondjuk nem tudom mi volt a rosszabb, azt nézni, ahogy a másik is szenved, miközben tudtam, hogy velem esetleg, talán boldog is lehetne, vagy az, amikor láttam, hogy boldog, majd utána látni szenvedni?

Meg persze ott van az is, amikor az embernek a barátai szenvednek, vagy legalábbis úgy látni, hogy szenvednek. Nem szeretem, amikor a barátaimnak rossz (a családtagjaim jelenleg most jól vannak). Amikor azt látom, hogy a párjuk nem becsüli meg őket, amikor úgy érzem, hogy boldogtalanok és én nem tudok segíteni nekik, hiszen ebben nem segíthetek. Valami faramuci módon működik a világ azt hiszem. Persze nem kell, hogy folyton jó legyen, hogy folyton boldogok legyünk, az kb. lehetetlen lenne, meg akkor nem is tudnánk értékelni azt, amikor igen, csak azt nem értem, hogy amikor az ember egy kicsi ideig boldog, utána miért kell valami rossznak jönnie? Miért kell boldogtalanná válnia? Nem lehetne, hogy egy kicsit több a jó? Nem lehetne, hogy ne akarjunk ennyire görcsösen megfelelni az elvárásoknak, hanem élvezzük azt, amink van, addig ameddig van? Hogy ne azon agyaljunk, mi lett volna HA, hanem a moston dolgozzunk, hogy MOST jó legyen? Hogy MOST legyünk boldogok, ne holnap, ne holnapután, hanem MOST, abban a pillanatban, elfeledve minden mást? Nem lehetne, hogy a férfiak tiszteljék a nőket, és a  nők is férfiakat? Hogy szeressék és megbecsüljék egymást évek múltán is? Hogy attól még, hogy valaki házas, ne tekintsen a másikra már megszerzett zsákmányként, hanem ugyanúgy bánjon vele, még mielőtt összekötötték az életüket? Persze valahol mi csesszük el, mert annyira rohadtul félünk attól, hogy egyedül maradunk, hogy inkább belemegyünk valamibe, ami nem tökéletes, minthogy várjunk arra, ami majd az lesz. Nem lehetne, hogy tudjunk örülni egymás örömének? Például annak, hogy az MTTben most sok kicsi élet érkezik, hogy több esküvő is volt, hogy vannak, akiknek rendben van az élete. S közben nem arra gondolni, hogy mert nekem miért nincs? Nekem miért nincsen házam, macskám,kutyám, autóm, gyerekem, férjem, párom, feleségem, pénzem, miért nem a Bahamákon nyaralok, csak a Balcsin, oda is csak egy hétvégére tudok lemenni, mert a munkám... Nem lehetne, hogy ne azt nézzük, hogy a másiknak mi az,ami van, hanem azt nézni, hogy nekem mim van és annak örülni?

Egyetlen életünk van, és azt nem lehet mindig sóvárgással, keserűséggel, fájdalommal élni. Kell tudni nevetni, sokat és még többet. Kell tudni élvezni, kell tudni örülni a másik örömének, vagy együtt sírni a másikkal, ha szomorú. Örülni kellene minden pillanatnak, ami szép, annak, ha kisüt a nap a felhők között, vagy ha nagy szárazság után érkezik az eső, örülni a rózsáknak a kertben, megsimogatni a kutyát, amikor hazaérünk, és megölelni azokat akiket szeretünk, és tudatni velük, hogy szeretjük őket. Akkor is, ha nem kérték, hogy szeressük.

Mert anélkül nem lehet,nem érdemes élni.

Mert a világ szép. S nem tudhatod meddig vagy a részese. De az időt, ami megadatott használd ki, képességeidnek, lehetőségeidnek megfelelően, s akkor mondhatod azt, hogy jó életet éltem.



4 megjegyzés:

napraforgoo írta...

na, hol itt a lájk gomb? :)

Elf írta...

megmondom én neked, mikor kell elengedni: amikor először mondtam, hogy válni akarok, és kétségbeesett, és elrohant, akkor frászban voltam, hogy tesz valamit magával és visszafogadtam.... amikor másodszor történt ugyanez, akkor nem érdekelt... na akkor tudod elengedni, amikor már nem érdekel...

Elf írta...

jah és igen, ha menni akar, hagyni kell, mert akiben már felötlött a gondolat egyszer, abban többször is fel fog, az meg nem élet, hanem szenvedés, tudatosan nem lehet jól élni, ha a szíved mélyén máshol lennél...

Csillagvirág írta...

De honnan tudod, hogy tényleg menni akar? Milyen esetben lehet hagyni menni a másikat? Akkor is hagyni kell menni ha házasok és kicsi gyerekei vannak? S ha egyszer elment és rájött, hogy hibázott?
Szerintem valahol tudatosság kérdése is az, hogy ki hogyan él. Lehet keseregni és szenvedni azon, ha valami nem jó, de javítani csak tudatosan lehet a dolgokon. AKARNI kell minden idegszállal és akkor jobb lesz. Akarni és akkor sikerül.

S én ezt gondolom a kapcsolatokról is, legyen az baráti vagy másmilyen, de dolgozni kell rajta, akarni kell, hogy működjön, hogy ne romoljon el, hogy ne legyen lapos, hogy sok év múltán is megmaradjon a varázsa. Mert ha semmit sem teszünk érte, akkor elvész. S a tevés akarni kell.