Ma reggel volt varratszedés. Bementünk a húgommal a kórházba, ahol összefutottam a másik csajjal, aki szarabbul járt, mint én, mert neki még 5 hét a rögzítő.
Szóval reggel 7-es busszal és 212-vel felmentünk és ott vártunk és vártunk és vártunk. Aztán a Nórit bevitték, mi meg a Bogival csak vártunk és vártunk. Aztán engem is bevittek. Mosolyogva mondtam meg kérdeztem mindent, hogy meddig lesz még rajtam (négy hét MÉG és három hétig még egyenes lesz a lábam...) mikor érheti víz, mikor szedhetem le, meg ilyenek. DE már nem kell mankózni. Persze este még használom, meg ha messzebb megyek, akkor használni fogom, de azért ha lehet, akkor nem. Borzasztó jó érzés volt ráállni a saját lábamra! MENNI, úristen én ennyire még sose örültem annak, hogy tudok járni! És gyönyörű idő is volt, olyan igazi kirándulós-sétálós-bringázós őszi idő. Jaj nagyon kis boldog voltam. De tényleg. Én ilyentől nagyon kis boldog leszek.
Aztán délután aludtam egy sort, aztán jött Dodie és baromi ügyesen beadta nekem a vérhígítót. Nem is fájt, csak vérzett utána. Szerintem neki is a bátorság kellett, meg nekem is. Még nevettünk is utána, hogy ÚRISTEN EZT HOGY???
Aztán jött Minc is és tökjól elvoltunk és kellett már.
Csak nagyon nagyon elfáradtam a mai napban. Ma kétszer is jegelni kellett a lábamat, és bár még alig múlt este 11, nemsokára aludni fogok azt hiszem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése