S akkor az van, hogy...

Hogy van egy egész napod gondolkodni, és akkor gondolkodsz és saját magaddal  beszélgetsz.Furcsa dolog tudom, de én szoktam ilyet. Megbeszélgetem magammal azokat a dolgokat, amiket másokkal nem lehet, mert vagy nincsenek fent, akikkel ilyenekről beszélgetni szoktam, vagy nincsenek olyan hangulatban, hogy az Élet Nagy Dolgairól beszélgessünk.
Például ma sokat filóztam azon, hogy miért van, hogy az élet egyeseknek mindent megad, de tényleg mindent, másokat pedig folyamatos próbatételekre kényszerít.
Bár én kevés olyat ismerek, akinek csak úgy az ölébe hullanak a dolgok, inkább olyat szoktam látni, hogy érdemtelenül kapnak meg valamit az élettől, és aztán nem becsülik meg.
Miért mindig csak utólag jövünk rá, hogy mit vesztettünk?
Miért gondolják azt sokan, hogy mindenki megérdemel egy harmadik-negyedik-sokadik esélyt? (A második eséllyel én is egyetértek, bár, van aki szerintem azt se érdemli meg.)

Néha szeretnék láthatatlan lenni, szeretném ha tudnék repülni, vagy csak ott teremni, mint egy szellem és látni dolgokat. Néha szeretném ha két életem volna, az egyikkel élnék úgy, ahogy sosem mertem, mert az nem én lennék, a másikkal pedig élnék úgy, ahogy most.

Csak azokat a dolgokat bánom az életemből, amit kihagytam. Kihagyott ölelések,puszik,csókok, mondatok, pofonok, verekedések, bulik, táncok, élmények.

Tudom, hogy nem oldhatom meg mindenki életét, és mindenki problémáit, a Harry Pottet szindróma akkor is dolgozik bennem. Ha valakinek, aki fontos nekem (legyen ez családtag, vagy barát) valami baja van, akkor meg akarom oldani, segíteni akarok, akkor is ha tudom, hogy nem lehet.Olyankor én elfelejtem a saját gondjaimat és csak azon kattog-pörög az agyam, hogy hogyan lehetne segíteni. Néha szeretném ha ez le tudna állni,mert tudom, hogy rémidegesítő lehet, és néha már engem is idegesít.
De nem áll le.

Szeretnék hazamenni, főzni egy jó teát, beletenni egy termoszba, felpattanni a bringámra, és átvinni azoknak, akiknek szüksége van rá.S csak hallgatni, hallgatni őket, mint Momo.