Dolgok, amiken lazán felhúzom magam

Csak ma három olyan dolog volt a facebookon (tudom ne facebookozzak) amin simán felhúztam magam.
Az egyik egy ismerősöm megosztása a rákkal és annak gyógyításával kapcsolatban. Hogy aki akar az meggyógyul, aki nem az nem, és különben is minden azon múlik  mit eszünk.
Hát meg egy túrót.
Kommentfolyamban már kifejtettem, mi a problémám a poszttal, tudom, hogy jót akar, csak ez nem ezen múlik. Iszonyúan tud zavarni, amikor valaki egy eü problémával kapcsolatban azzal jön, hogy de csak akarni kell és meggyógyulsz. Hát persze, mert az emberek szeretnének betegek lenni, meg belehalni a betegségbe. Jó, nyilván van aki lusta, meg van aki szarik bele, de azért a nagytöbbség, úgy gondolom, inkább meggyógyulna. Én speciel uttálok beteg lenni. NAGYON utálok.

A második, hogy most már nem csak a kórházi csoportban, hanem a kismamásban is feljött, hogy "de mennyit kell fizetni az orvosnak, szülésznőnek, csecsemősnek?" és akkor jönnek az ilyenek, hogy a rendelési díja tízszeresét. Hát az nálunk konkrétan több, mint a havi keresetem, és én azt gondolom, hogy mindenkinek a saját pénztárcájához mérten kell fizetni. Már, ha kell. Mert persze, ha felfogadok valakit, akit éjjel kettőkor is hívhatok, hogy jöjjön, annak az idejét fizetem meg. De olyan horribilis összegeket mesélnek emberek, hogy őszintén csodálkozom honnan van rá pénzük. Oké, nekünk is sanszosan fogadott orvos lesz, meg szülésznő, meg én ugye szeretném a dúlát is, de ha azt mondják, hogy bejöhet velem két ember amúgy is, akkor az utolsóról le tudok mondani. De ha nem lennénk abban a szerencsés helyzetben, hogy fizethetünk ezekért a dolgokért, akkor nem tenném annak a kárára, hogy akár a gyerek, akár mi nagyobb hiányt szenvedjünk bármiben is.

A harmadik, amin ma felhúztam magam, az a táplálkozás. Egy csajszi már másodszor oszt meg egy témában egy cikket, hogy jajdemilyenjó ha valaki cukormentesen étkezik. Már eleve a cikk címe hazudik, mert cukormentesen nem lehet étkezni. Hozzáadott cukor mentesen igen. És persze tökjó, ha valaki odafigyel erre, de a legutóbbi cikkben, anyuka leírja, hogy ja, őő megeszik egy sütit, de a gyerekeknek nem lehet, és azzal takarózik, hogy mert gyerekként rászoktatták. Jéjzus, mindannyian kaptunk csokit-cukrot gyerekként, de ha nem akarok olyat enni, amiben van, akkor nem eszem. Borzasztóan nehéz, de megoldom.


Egyébként is feszültebb vagyok mostanában, ami majd persze elmúlik, csak a frontok meg a hülyék kicsit kikészítenek.:))

hajléktalankérdés

Tegnap megjelent egy 444-es cikk az Erzsi for presidenten(egy ideig a gazdiját is követtem,aztán kijelentette, hogy aki az MKKP-ra szavaz az a fidesz győzelméz segíti elő, ezért kikövettem) hogy egy fazon lerúgdosott a villmosról egy hajléktalant. 

Megnéztem a videót, a srác először KÉRTE a homlesst,hogy szálljon már le,mert büdös! A homless meg nekiállt kötözködni a kétliteres tablettással a kezében,na ezután lett lerakva. 

Beírtam kommentbe, hogy nem,nem a jó módszert választotta emberünk,viszont abszolút megértem. Szálltam már le a bkvról,főleg az utóbbi időben,mert felszállt a büdös-koszos hajléktalan és konkrétan hányingerem lett miatta. 

Sajnálom őket(nem mindet)mert ez embertelen,ahogy élnek, de be lehet menni a szállóra fürdeni, vannak adomány ruhák, lehet mosni, és tudom,hogy lehet emberhez méltóan viselni ezt is,mert látom. Látom azokat,akik a Fedél Nélkült árulják, akik beülnek a könyvtárakba, akik dolgozni próbálnak. Ők nem hugyozzák össze a Móriczot, a bkvt, tudnak magukról, nem kötözködnek.

Egyszer a nyugatiban hallottam két hajléktalant veszekedni, pontosabban az egyik üvöltött a másikkal,hogy attól még,hogy nincs hol lakni,nem hagyhatja el magát, KÜZDENI KELL! 

Persze azt is tudom,hogy sokan a munkásszállók, a Lipót világából "szabadultak". 

De nekem is jogom van a tiszta bkvhoz, ahhoz,hogy ne legyek rosszul miattuk, hogy le tudjak ülni a megállóban.. 

Hát nemá,na.

Jó rég írtam ide, ezt valahogy mégis inkább ide írom,aztán vagy bemásolom a facebookra,vagy nem. 

Két hete volt egy vitám, egy számomra ismeretlen hapsival arról,hogy mennyire szabad gyereket vállalni ebbe a világba. Mert hogy a klíma, meg a bolygó,meg a túlnépesedés... Én hiába hoztam fel ellenérvnek,hogy de a háborúk idején is születtek gyerekek, hogy ennyi erővel a házból se lépjünk ki,mert mi lesz ha... 

Aztán ma szembejött egy komment egy ismerősömtől, aki leírta,hogy hát ha visszacsinálhatná,nem szülne,mert a bolygó,meg a klíma meg a jövő... 

És valamiért felbasztam magam rajta. Először is,biztos nagyon király lehet egy gyereknek így élni. Másodszor, én még mindig azt gondolom,hogy a gyerekek okkal érkeznek erre a földre. Okkal születnek fiúnak vagy lánynak, egészségesnek vagy betegnek, oka van annak,hogyha valakinek nem sikerül,ahogy annak is ha valakinek igen. 

Ki tudja,hogy lehet hogy az én gyerekem lesz,aki feltalálja a hiperhajtóművet,amivel el lehet repülni a Marsra. Vagy a megoldást az ivóvízre. 

Lehet,hogy én vagyok túl optimista, de hogy nincsenek álmatlan éjszakáim a klímaszorongás miatt, se gyomorgörcsöm, az biztos. 

Hazaút

Na a hazaút az izgalmas volt...
Először is szakadt az eső,de addig pont nem, ameddig kiértünk az állomásra. A 11:19-es vonat(az előző) 75 percet késett, tehát tulajdonképpen két vonatnyi ember akart felférni egy vonatra, ami a 12:19es volt, de ugye az is késett kb.fél órát. Mire Milánóba értünk ez a késés egy óra lett.. kettő helyett háromra értünk a városba, és mire kiverekedte magát a busz a szakadó esőben a reptérre,elmúlt négy is. Ötkor volt hivatalosan kapuzárás.
Szerencsére nem akadtunk fent a biztonsági részen, sőt a repülő is késett, mert dörgött,villámlott, így az se volt biztos, hogy hazajövünk tegnap.
De a végére a nap is kisütött,fel is szálltunk,minden jó lett.:)
A 100E meg kalandjárat, szegény turisták sokszor nem tudják,hogy rossz jegyet vettek rá.:(

Genova 3

Elmentünk kávézni, aztán szépen le az akváriumhoz. Előtte még belefutottunk egy mozis múzeumba,meg is beszéltük,hogy majd visszafele benézünk. A hajót is kinéztük,meddig lehet felmenni. Boki ivott egy újabb kávét, én csak vizet, aztán bementünk az akváriumba. Hát én majdnem bőgtem a boldogságtól. Mindent megnéztünk,minden állatot, mindent elolvastunk, vettünk fókás hűtőmágnest,mert a fókák felső nézete perszehogy le volt zárva, de lentről láttuk őket. Nagyon nagy élmény volt, bár elég hamar körbejártuk. Utána felmentünk a hajóra,ami már nem olyan sok dologból áll, mint régen. :( Nincsenek priccsek és a harang se kongatható. De azért jó volt. Aztán ebédeltünk pizzát,aminek én a felét hazavittem, (vagyis Boki hozta) de a mozis múzeumot megnéztük. Egész érdekes volt. Aztán haza, este meg boltba. Nagyon elfáradtunk mind a ketten,nekem fájt a lábam is rendesen. Jó kis izomláz van benne. Bokinak meg Milánó óta fáj a térde,úgyhogy végig fásliztuk a lábát.

Ma már csak összepakoltunk, reggeliztünk, szakadt az eső...:( De legalább addig nem esett,ameddig fontos volt nem esnie.
A vonatok persze késnek, egy ki is maradt így jó nagy tömeg szállt fel a vonatra. Át kellett verekedni magunkat rajtuk. Boki eleve ideges ha utazunk, most meg pláne.
De már úton vagyunk Milanoba, remelem több gebasz már nem lesz.

Genova 2

Tegnap felkerekedtünk, elmentünk a Spianatahoz(kilátó terasz) aztán oda,ahol laktam, a család még mindig ott lakik. Aztán végigsétáltunk azon az úton,amin én olyan sokszor a kertbe. Kicsit megváltozott,de még mindig szép és békés. Utána a főtérre, majd vettünk enni Bokinak,aki amúgy egy hős, mert fájós lábbal jött végig. Aztán el a via Balbira és egy felvonóval fel a várba, aminek most a kiállítását is láttam!:) Egy tengerészről szól, aki bejárta a fél világot. Utána egy siklóval mentünk és végül hazafele be a boltba,ahol 10 percünk volt vásárolni és ezen nagyon nevettünk. Egész nap sokat nevettünk és magyaráztam és jaj nagyon jó volt. Este meg a választások eredményeit követtük,meg vacsoráztunk.
Szép nap volt, nagyon nagyon szép.
Ma megnézzük a FÓKÁKAT!!! FÓÓKÁÁT!!meg a kalózhajót meg a vicoliban a piacot. Ha nem esik, meg beülünk egy puccos helyre pizzázni, ami a kikötőben van.
A lábaim sajognak, estére minden is fáj.
De azért nagyon jó itt, így, vele kettesben. Hogy én tudom mi merre, mit érdemes megnézni,látni,hogy ő is lelkes. Nagyon rég pihentünk így és nagyon szükségünk volt már rá, mert megesznek a hétköznapok.

Most lassan felkeltem, jól megregglizünk,iszunk kávét valahol és hajrá.

Ja és tegnap fagyiztunk is! És azt mondta ez a fagyi a legjobb,amit valaha evett!:))

Genova újra 1

A repcsit gond nélkül elértük,a reptéren még találkoztunk Ickeekkel is,felszálltunk, leszálltunk, busszal be Milanoba...es itt követtük el az első hibát. Nem ültünk le kávézni...
Aztán a másodikat ott,hogy elmentünk a Dómhoz,ahol "kedves" néger srácok csak a kezünkre kötötték a kis madzagot. Boki rájuk sózta az összes apróját,csak hagyjanak már békén.
A dóm belül még mindig szép. Viszont... A teteje az nem az:((( Felújítás alatt áll és erről sehol nem volt info és 10 euro volt felmenni fejenként és totál csalódottak voltunk. Ráadásul lekéstük miatta az olcsóbbik vonatot is. És mekiben se volt finom a hambi,de hirtelen nem volt más.
De aztán végre Genova!
Bokinak tetszettek a pálmafák, a kis utcák, elfoglaltuk a szállást, és elindultunk boltba,közben kicsit bolyongtunk is. A nagy coop még mindig megvan és még ugyanott vannak a dolgok is,ahogy emlékeztem,így hamar megtaláltam mindent.:)
Aztán hazajöttünk enni(gnocciii peeeestoooo) és nagy nehezen összekapartuk magunkat,hogy lemegyünk a kikötőbe. Még mindig szép és még mindig rengeteg az ember.
Altatni nem kellett, nagyon jó volt. Ketten lenni, nézni, mesélni,hogy itt ezt csináltam,ott meg azt.
Én másfél órája felkeltem, Boki még alszik, de lassan ébresztem,hogy dél körül el is tudjunk indulni. Kell majd még venni felvágtottat(sonka SOOONKAAA) meg megvenni a belépőt az akvariumba, előre, meg ilyesmik.
Sajnos esik, de meleg van, úgyhogy ma fagyizok!

Am.a kajára odafigyelek, bár elvileg nem kell számolgatnom, de most ihatok narancslét(imádom)meg ehetek gyümölcsöt meg joghurtot. Itt van vanilias joghurt,amit nagyon szeretek. És eszem majd holnap pizzát. Vagy valami helyi finomat.

Boki ma foccacciat fog enni, illetve kávézni fogunk. Megpróbálom a cappuccinot, hátha azzal nem lesz gond.

Jó itt lenni. Nyugalom és békesség van most,pedig nagyon idegesen indult. Bárcsak többet lehetnénk, akkor megmutatnék még néhány távolabb levő dolgot is. Meg persze,ha nem esne az eső. De hoztunk esőkabátot, és csak pötyörög.

Genova

És megyünk!
A bal kezem fásliban,mert beütött a szokásos őszi,néha tavaszi inhuvely gyulladás. De én tudom,hogy így is jó lesz!:)
Napi poszt lesz,mint Rómánál,Mameténél és Norvégiánál. Sajnos kedden már jövünk is,de amit tudok,megmutatom Bokinak.

És megnézzük a fóókákaaaat!!

Vekerdy

Amikor reggel láttam a halálhírét két dolog jutott eszembe. Az egyik, hogy most ezzel lesz tele a minden. A másik,hogy most egy jó ideig nem lehet majd kritizálni az elveit.

A szakma miatt is,meg amúgy is elég sokat olvastam tőle, és mindig az volt az érzésem,hogy gyereket utoljára a nyolcvanas években látott. Hogy egyszerre akarja nagy teherrel sújtani a szülőket a gyerek érdekében,de közben valósítsd meg magad.

Szinte istenítette a waldorfot, könyvet is írt róla, de arra a kérdésre ő sem tudta a választ, mit csináljon az anya, aki dolgozik, de a waldorfban nincs napközi, és mi lesz azokkal,akik a waldorfból kerülnek ki,de nem találnak munkahelyet,mert waldorf munkahely nincs. Ahogy azzal sem tudott mit kezdeni,hogy a waldorf szellemisége miatt sok gyereknél későn derül ki a tanulási zavar is.

Voltak jó ötletei,ezt nem tagadom. Például a szabad játék fontossága, a közös idő a gyerekkel, és azt is tudom,hogy sokat köszönhet neki a mai magyar pedagógus társadalom. Ezeket az érdemeket nem vitatom.
Sosem vitattam.

Mégis mindig úgy éreztem,hogy amit Vekerdy mond az valahol hamis.
Nem tudom,pedig érdekelne,hogy a felesége, a gyerekei hogyan élték meg az ő sztárpszichologusi létét.
De biztosan nem lehetett könnyű.

Kíváncsi vagyok, mi lesz most,ki lép a helyére, ha valaki egyáltalán, mikor talalnak róla is valami"rosszat"..

Csütörtök reggel

Szeretem a csütörtök reggeleket. Tavaly is és idén is úgy alakult,hogy csütörtökön csak ebéd körül kell beérnem, így tudunk együtt kelni a Bokival. Ilyenkor van idő kicsit összebújni,beszélgetni, együtt tölteni az időt,ami nem úgy néz ki,hogy a napi szarokat beszéljük meg,hanem beszélgetünk valamiről. Ilyenkor rendszeresen kapkodva indulok el amúgy,mert persze,hogy elbeszélgetjük az időt. De közben van idő nyugiban reggelizni. Ilyenkor kávéztunk is, én most teázom.
Nyugi van és békesség.

Olyan rég írtam már ide

És persze most is bkvzom, úgyhogy van időm.:)
Boki épp Hollandiában van,pihen,nyaral,koncertezik. Nagyon ráfért már, mert elég feszkós időszakon vagyunk túl. Nagyon túlhajtotta magát a munkahelyéb, miattam is aggódni kellett,hogy mitől voltam/vagyok annyit rosszul. Nem volt egyszerű időszak, de már túl vagyunk rajta. Szerencsére meg tudjuk beszélni a problémáinkat, nekem is van kinek ventillálnom, és remélem neki is.
A suliban most egész jó,így hogy nem vagyok osztálytanító, sokkal egyszerűbb az életem. Nagyjából én osztottam be az időmet, és mivel ismerem magam, igyekeztem nem hajnalra tenni a bentlevéseket.

Nagyon szép őszünk van idén.:)
És már nincs egy hónap és megyünk Genovába!:)

Egy cikk margójára

Mivel sok ismerős kommentelt hozzá, feldobott egy cikket a face, amiben egy anyuka kiborult,hogy elfáradt abban,hogy a szünetben szórakoztassa a gyerekeit.
Nem mondom,hogy nincs létjogosultsága, mert hogyne lenne, borzasztóan nehéz lehet 0-24ben szolgálatban lenni, de..

De az jutott eszembe,hogy a hiba ott lehet,hogy szórakoztatni kell a gyerekeket. Hogy az nem működik,hogy ŐK találnak ki maguknak valami játékot, hogy ők találják ki,mit csináljanak aznap. Ha valakinek van tesója én nem tudom hogy lehet untakozni, hát ha más nem, a tesómmal való kicseszés is program.

Azt gondolom,hogy ahogy nőnek a gyerekek, megtaníthatóak arra,hogy elfoglalják saját magukat. Mert nyilván egy 2-3-4, évesnek, még nagyon sok irányított játék kell, de ahogy idősödik,úgy kell egyre kevesebb.

Illetve be lehet őket vonni egészen kicsi kortól a házimunkába, a főzésbe, és akkor az sem olyan nagy teher. Egy 4 éves már el tudja rakni a ruháit a helyére, tud panírozni, kivinni a szemetet, még porszívózni is.  Egy nagyobbra rá lehet hagyni pár percre, hogy kevergesse a tésztát. Lehet segíteni a krumplupucolásban is.
Persze az elején ezekkel még inkább hátráltatnak,mint segítenek.

Biztosan én is el fogok fáradni a nyáriszünetekben, és biztos nagyon nehéz lesz, de azért majd igyekszem úgy nevelgetni a gyerekeimet,hogy ne én legyek az egyetlen szórakoztató központ az életükben.

Definicio

Azon filoztam a buszon ülve(hol máshol) hogy amikor az ember kicsi, akkor mindenki a barátja. A barátja aki játszik vele, aki foglalkozik vele. Aztán ahogy nődőgél már az lesz a barátja,akivel közös tevékenység fűzi össze. Meg persze játék.
Kamaszként az a barátunk,akinek el tudjuk suttogni a titkainkat,akivel megvitatjuk a vilag naaagy kérdéseit, akivel a jövőt tervezgetjük,hogy majd ha felnőttek leszünk.
Aztán felnőttek leszünk és többdimenzióssá válik a barátság. Lesznek a barátaink, akikkel elsörözgetünk,de az életünk nagy kérdéseibe nem vonjuk be őket, akikkel bulikázni járunk,meg koncertre, azok akikkel a nosztalgia tart össze, azok akik ha felhívnak éjjel,hogy el kell ásni egy hullát,akkor viszünk neki ásót, és az a nagyon kevés,akivel tényleg az életünk apróságait osztjuk meg.
Az ásós baráti köröm nagy, sokan vannak,akiknek mennék segíteni,és akik nekem segítenek (i love mtt).
De olyan igazán, igazán mély barátom számát egy kezemen meg tudom számolni. Akikhez tényleg akármivel fordulhatok, és ők is hozzám.
Szerencsés vagyok, mert ezeknek a barátságoknak mindegyike több,mint tíz éve tart, akkor is ha az elmélyülése némelyiknek csak pár éves.
Ők azok,akik akkor is kitartottak mellettem,amikor idióta voltam és szerelmes, és bár megvolt a véleményük, el is mondták, de nem fordítottak hátat nekem.
Boldog vagyok,hogy vannak barátaim, közeliek, távoliak,kicsik és nagyok, régiek és még régebbiek.

Mert nélkülük nagyon nehéz és szomorú lenne az élet.

Aaanyaaa foglalkozz velem!

A hétvégén Tiszasason voltunk,mogyi,Janka,Boki meg a Boki szülei. Nagyon kellett már ez mindenkinek.
Mivel öten voltunk felnőttek egy ötévesre, ezért szinte mindig foglalkozott vele valaki. Meséltünk,játszottunk,cipeltem a hátamon(ha már az edzés elmaradt,mert szabin volt az edzőm)szóval volt neki program.
Azt nehezen viselte ha épp egyikünk sem ért rá.
Aztán a minap egy ismerősöm mesélte,hogy alig tud főzni, mert szórakoztatni kell a gyereket,és nincs ideje.

És nekem eszembe jutott az anyukám,akinek mindig volt ideje főzni, és igyekezett időt keríteni magának egy passziansz partira is naponta és én mégsem éreztem soha,hogy ne foglalkozott volna velem. Meg is kérdeztem,hogy ezt a csodát hogy csinálta, mire közölte,hogy:
"Nem volt nekem időm arra,hogy most külön Pannikával vagy Gergőkével vagy Boglárkával foglalkozzak, a mindennapokba voltatok bevonva." És valóban, ameddig anya főzőtt,mindig beszélgettünk, vagy mesélt egy mesét vagy játszottunk valami észjátékot. Vagy játszottunk egymással a tesóimmal, vagy öltük egymást.:)
Este mindig volt estimese vagy fejből,vagy könyvből. Máig él bennem az emlékkép,ahogy a Mary Poppinst olvassa anyu az ablak fényénél,mi meg hallgatjuk.
De az is megvan,pedig akkor igen kicsi lehettem még,hogy anya,apa olvas és nekem is van könyvem és "olvasok".
Nem volt hú de sok külön program, jártunk persze állatkertbe(anyu 3+x gyerekkel,mert a szomszéd kölykök is mindig jöttek)meg kirándulni, meg játszótérre, meg ide-oda, de mindig elvitt a boltba is,apu a piacra a trabanttal.
Valahogy nem körülöttünk forgott a világ,hanem mi is a világgal forogtunk.
Sosem éreztem,hogy elhanyagoltak volna.
És persze voltak olyan események,amikor csak én mentem egyik,vagy másik szülőmmel. Például a nevem napján apával a vidámparkba, vagy ahogy már írtam, a piacra. Talán ezért is szeretek annyira piacozni.  De vitt apa táborba, szánkózni, meg a nagyszüleimhez sokat(ahol viszont én voltam a világ közepe!)
Öcsémmel apa hangversenyre ment(mert én azokat untam)meg vonatokat nézni a pályaudvarra(értitek az volt a program,hogy nézték a nyugatiban a vonatokat!).
A húgommal nem tudom mi volt a szülős program,mert akkor már nagy voltam,amikor ő vihető korba ért és nem érdekelt annyira, el voltam foglalva a saját kis dolgaimmal.

Olyan emlékeim nincsenek, hogy a szüleim építőkockáztak vagy kirakóztak volna velem. Inkább kártyáztunk meg memóriáztunk(akkora memóriank volt,hogy az egész étkezőasztalt beborították a kártyák) társasoztunk,de mindig olyat játszottunk,amit a felnőttek is élveztek. És sosem hagytak nyerni. Esetleg megkönnyítették a dolgom,de meg kellett küzdenem érte,hogy nyerjek.

Ha egyszer porontyaim lesznek, én is azt szeretném,hogy ők a világ része és ne a közepe legyenek, hogy ne érezzék elhanyagolva magukat,ha épp nem érek rá velük foglalkozni,mert mondjuk épp a vacsorát főzöm.
Még nem tettem le a nagycsaládról,mint álomról.:)

Zaklatás-e

Tele van a falam a legutóbbi zaklatós történettel és az egyik kommentfolyamban konkrétan támadó hangvételű reakciót kapott egy ismerősöm,mert le merte írni,hogy aki bárban dolgozik, annak fel kell készülni a seggtaperolásra.

Az jutott erről eszembe,hogy azt hiszem ott van a fő probléma, hogy még mindig képtelenek vagyunk megérteni,hogy mindenkinek máshol van a határa. Van akinek a seggrecsapás belefér,van akinek már az is zaklatás ha megjegyzi egy pasi,hogy "jó a csöcsöd!"

Számomra a zaklatás az, amikor megkérem a másikat,hogy ne csináljon valamit,és folytatja. Mert előtte honnan tudhatná,hogy nekem hol a határ, főleg ha mondjuk egy bárban pincér vagyok és a kolleganőm,aki szintén pincér még rá is játszik,ha valaki taperolja.
Ha valaki annak ellenére nem áll, hogy kifejeztem SZAVAKKAL hogy nekem ez nem oké, akkor a második körben olyan ordas nagy pofont keverek le,hogy a fal adja a másikat. Ha ezek után sem hagy békén,na akkor jön a feljelentgetés és a többi.
Nyílván itt az egyszerű esetről van szó,hogy a seggemre csap, a mellemhez ér, esetleg megpróbál lesmárolni. Ami ennél durvább,azért én is rögtön a rendőrségre mennék.

A gyerekeknek is azt tanítjuk,hogy először szóban jelezzék,ha valami nem oké.
Volt egy diákom,aki mindenkit nekifutásból jó szorosan megölelt. Elég volt egyszer szólni neki,hogy finomabban,hogy a kollegámat ne nekifutásból,mert férfi és senki se szereti ha a kényes részeken lefejelik, és az osztálytársai is meg tudták értetni vele,hogy nem mindenki szereti,ha hozzáér.
De ehhez kellett az,hogy kommunikáljanak,mert mindenkinek máshol volt a határ.
Van olyan kollegám,akit puszilgathatnak a gyerekek, engem nem. Sőt én azt se szeretem ha simogatnak. Megölelni, azt bármikor lehet. Hozzámbújni, a kezemet megfogni, simán. De a simogatáshoz, pláne a puszihoz ennél szorosabb kapcsolat kell,mint a tanár diák.

De visszatérve az eredeti témához, azt hiszem azt kellene megtanulni,hogy mindenkinek máshol van a határ és ahhoz,hogy ezt a határt tudjuk,kommunikálni kell. Illetve hogy nagyon nem esik ugyanabba a kategóriába egy részeg seggfogás egy bárban, és egy nemierőszak.

A lelet

Szóval egy nagyon jófej gastroenterológus elküldött hasi MRre,mert semmilyen gastro vagy belgyógy oka nem volt annak,hogy fáj a hasam.
A nagy zaj ellenére elaludtam a vizsgálat közben.
Tegnap megjött az eredmény, amit elküldtem Ádámnak(szegény,mindig megtalálom ilyen hülyeségekkel)meg a Sőregrékának, hogy fordítsák már le nekem,mert nem értem. Sejtettem,mit tartalmaz,de nem értettem.
Réka volt a gyorsabb, ezúton is köszönöm!

Szóval a nagy helyzet az,hogy ez endometriózis. Megkérdeztem a dietetikusomat is ma,hogy ő mit lát,mondta,hogy igen, ez egyértelműen az,van-e orvosom? Mondtam neki,hogy van egy dokinéni,akit ajánlottak, szeptemberre van időpontom hozzá.
Nagyon fura ugyanis,de én ezzel az egésszel inkább nőhöz mennék. Biztos túl sok call the midwifet néztem.
(Ami egyébként egy nagyon cuki,megható sorozat,ajánlom!)

Szóval ez van. Lemegyek még a háziorvosomhoz is,ha nincs szabin, mert viszem neki a szívdobogós leleteket.

Próbálom helyrehozni magam.

Tegnap amúgy egész este bőgtem, megkérdeztem Bokit,hogy mi van,ha nem lehet természetes úton gyerekünk?
Hát akkor majd lesz lombik.
Jó és ha úgy se?
Akkor majd örökbefogadunk!

3.hét után

Ma jutottam el oda,hogy nagyon kiborultam. Konkrétan zokogtam Bokihoz bújva,hogy sok,sok nem bírom. Sok a negatív lökés,ami felém árad és nem tudok minden nap mindenben jót találni,pedig nagyon igyekszem.
Azt hiszem az utolsó csepp a pénteki törvénymegszavazás volt.
Épp nagy boldogan tartottam haza az új textilekkel,amikből a húgomnak fogok ezt-azt varrni,amikor olvastam a hírt. Annyira kiakadtam,hogy nem tudtam utána magammal mit kezdeni, és aludtam két órát.

Emellett ott van a nyomoronc diéta,amit nem tudok rendesen tartani. Elfelejtem mérni az ételeket, elfelejtem hogy mi az,amit mérni kellene(a krumplit tudom,de mindig sütés után jut eszembe a mérés) a málnát vagy a dinnyét sem mértem le és a barackot sem.
Mert muszáj gyümölcsöket ennem,mert semmi energiám nincs. Ugyanolyan fáradt vagyok minden nap,mint eddig, ugyanúgy nem érzem,hogy lenne erőm. Ráadásul most még meg is jött és napokig csokit-csokival akartam enni és milli jegeskávét inni,mert az szokott segíteni, de most nem lehet,mert brutálcukros. Csináltam no carb csokis pudingot,hátha jobb, de azt is elfelejtettem mérni... Meg már benne volt a tálban.
Nagyon igyekszem figyelni,de tegnap is és ma is elfelejtettem írni, úgyhogy csak kb. idők vannak feljegyezve.

Viszont isteni finom húslevest főztem.

Unalmas kiskamasz

Megint rá kellett jönnöm,hogy tulajdonképpen nekem rém unalmas kamaszkorom volt,ha másokéhoz mérem.
Nem voltam részeg,nem szívtam se dohányt se füvet. A legnagyobb problémàm az iskola volt és a viszonzatlan szerelem. Nem jártam szórakozóhelyekre, és a koncerteket is józan állapotban élveztem(cserébe emlékszem rájuk).
Nem voltam az a nagyon lázadó, pontosabban lázadtam én,csak nem úgy.

Nem sajnálom,hogy így volt,mert nagyon boldog kis kamaszkor volt az enyém,mindennel együtt, csak mindig előjön belőlem, hogy én mennyire unalmas és szürke vagyok másokhoz képest. Most sincsenek balhéim, nem ugrálok a munkahelyek között, nem hagyok itt csapot-papot és lépek le a világ túlfelére hirtelen.
Egészen hétköznapi problémáim vannak, munka, család, barátok.

De azért vadvízi evezni elmennék.:)

A szerelemről

A Vera c.könyv kapcsán azon gondolkodtam,hogy vajon mi a szerelem? Mármint azt tudjuk, hogy egy érzés, de hogy honnan lehet tudni,hogy szerelmes vagy,hogy tényleg szerelmes vagy,nem csak vàgysz a màsikra,nem csak birtokolni akarod?
Mert nàlam ez úgy működik,hogyha szerelmes vagyok,akkor a csillagokat lehoznàm az égről. Akkor mindenkinél előbbrevaló a szerelmem, ha viszonzott, akkor plàne. Akkor azt nézem,hogy neki mi a jó. Akkor ő a legfontosabb, fontos annyira,hogy ne bàntsam meg, hogy figyeljek rà,hogy próbáljam kitalálni, mit szeretne. Ha màr kapcsolatban vagyunk, akkor figyelem őt, hogy mire hogyan reagàl, mivel tudok neki örömet szerezni, mi az,ami mosolyt csal az arcàra. Mert akkor vagyok boldog,ha ő boldog.

Ha pedig valamiért nem lehetünk együtt,vagy azért mert ő màsképp érez vagy azért,mert országok választanak el vagy korkülönbség vagy bàrmi olyan tényező,ami kizàrja a pàrkapcsolatot, akkor elengedem.  Akkor nem tartom fogva, nem birtoklom,akkor se ha ez nagyon fáj nekem. Mert hosszú távon neki is,nekem is így a jobb.
Persze ehhez erősnek és bátornak kell lenni.
Mondjuk számomra egy rejtély,hogyha két ember szereti egymàst,mi lehet az indok,ami miatt nem jön létre egy kapcsolat.

Én most szerelmes vagyok.Négy éve szerelmes vagyok,amikor először találkoztunk az Oktogonnàl és nagyon szerencsésnek érzem magam,mert a szerelmem viszonzott.
De ez is sok munkàval jàr àm. Mert fenn kell tartani, mert ápolni kell,mert nem elég csak érezni, és néha azért nehéz, de minden reggel úgy ébredek,hogy hozzà szeretnék bújni, hogy vele szeretnék kávézni,hogy vàgyom rà,hogy velem legyen.

Tudom,hogy sokan, sokféleképpen tudnak szerelmesek lenni, meg hogy màs,amikor az ember kamasz meg amikor felnőtt,meg más az első szerelem,amikor még nem is tudod a nevén nevezni(de a nyomorult pótvizsgán azon imàdkozol,hogy ha te nem,de ő àtmenjen a vizsgán!). De azt gondolom,az nem lehet szerelem,ami önző,amivel a másikat bàntjuk, ami csak az egyik félnek jó.
Az nem jó kapcsolat,ami nem épít,csak rombol (és itt most bàrmilyen kapcsolatra gondolok).

Nem tudom hogy lezàrni ezt a posztot,mert annyi minden kavarog a fejemben ezzel az egész témàval összefüggésben és nem akarok félreérthető sem lenni.

Csak szeretném, ha azok,akik fontosak nekem boldogok lehetnének és nem bàntanà őket senki. És most olyan kevés barátom van rendben és biztonságban, és ez aggaszt. És szeretném,ha lehetne egy varázspàlcàm, amivel segíthetek nekik, hogy bízzanak magukban, hogy meg merjék lépni,amit meg kell,hogy elhigyjék,hogy szerethetőek és értékesek,hogy mindegy hàny gyerekük van és hàny évesek és milyen eü dolgaik vannak, érdemesek arra,hogy szerethessenek és szeressék őket.
Mert a többi nem szàmít,az csak a körítés.

Az elmúlt néhàny nap

Ahogy azt már facen írtam, szerdàn hazafele jöttem bringàval, amikor éreztem,hogy nagyon szarul vagyok. Szédültem, erős hànyingerem volt(még el is képzeltem,hogy milyen lehet lehànyni a bringàról) és egyre gyengébbnek éreztem magam. Azt gondoltam, àh csak a meleg, szépen hazagurulok, lefekszem, jó lesz!
Hàt nem... A Gellért térig bírtam, ott gyorsan leszálltam, leültem a földre és màr jött is kifelé a reggelim-ebédem... Bringàsok álltak meg, hívtak mentőt,hoztak vizet, kikötötték a bringàmat(ami hűségesen megvàrta,míg.Boki érte megy). Én hívtam anyut, aki jött is gyorsan. Boki reggel elment csapatépíteni, azért nem őt kerestem elsőre.
A mentősök bevittek a szt imrébe,ahol hànytam még egy kicsit. Kaptam kanült, vettek vért. A kanül egyre jobban fàjt,de màr annyira,hogy sírtam. Közben teltek az óràk, nem igazàn történt semmi.
Jött egy néni,kivette a kezemből azt a szart, akkora műanyag volt bennem,hogy azt hittem elàjulok,amikor meglàttam.
Este 8-9között egy nagyon kedves nővér és dr.bàcsi vizsgàlt. Csinàltak szívritmus nézést,neurológiai vizsgálatot, kaptam infuziót, nagyon szomjas voltam màr addigra, csak inni sem tudtam.
Aztàn megint vàrtunk. Közbe hét körül megjött Boki, anyu meg 9körül hazament. Iszonyúan szarul éreztem magam,mert gyűlölök gondot okozni bàrkinek, és most aggódtak is értem és nem tudtam befolyàsolni,mi történik.
Szerintem màr elmúlt éjfél,amikor a neurológus is megvizsgàlt.
Aztàn egy dr.néni is megvizsgàlt, vakbél gyanúval, de nem talàlt semmit. Négy óra magasságàban engedtek haza,majdem az első hetessel jöttünk. Ja mielőtt kaptam infuziót,kaptam màsik kanült,ami kisebb volt és nem fàjt.
Alig aludtam néhàny óràt, jött a telefon,hogy tiplizzek màr vissza,mert valami nem oké. Visszatipliztem, az a dr.néni volt ott,aki hazaengedett. Szegény. Megint kaptam kanült,most én kértem, hogyha lehet ne a zöldet,mert az nagyon fàjt. Vettek vért,megnézték a szívemet megint. Aztàn vàrtam,hogy mivan. Valami érték nem volt jó a véremben,ami tüdőembóliàra adott gyanút(ezzel hívtak vissza,mire beértem dr.google màr jól ràm ijesztett). Úgyhogy akkor majd jön a mentő, bevisz a Jànosba,mert ott van CTgép. De kapam àgyikót. Mire épp kényelmesen elhelyezkedtem volna, jöttek is értem,elszórakoztunk,hogy,Kàdàr Jànos nem rokon, majd gurultunk tovàbb. Ekkor egyébként màr 24 óràja csak néhàny falat kekszet ettem,meg vizet ittam.
A Jànosban mondta a néni,hogy a kontraszt anyag forrósàg érzéssel jàr majd,ne ijedjek meg. Betoltak a csillagkapuba(ct gép) egyszer, kétszer,és a harmadiknàl jött a folyékony tűz. Annyira hirtelen volt és annyira ijesztő,hogy elbőgtem magam. Tudam,hogy gyorsan vége és szàmíottam is rà,de ettől még megijedtem és bőgtem.
Ezutàn vissza az imrébe. Nincs embólia, csücsüljek ki a zàrómat vàrni. Àpoló sràc kivette a kanült, közben szórakoztunk,hogyha levàgjuk a kezem tőből, az mennyivel egyszerűbb.
Ameddig vàrtam egy làny ugyanígy vàrt eredményre, és együtt utàltuk a helyzetet.
Fél hàrom körül kaptam papírokat, hazafele beszaladtam a bótba, mert kellett valami ÉTEL. Meg narancslé. Boki aludt, szegény nagyon-nagyon kimerült.
Fél ötre leballagtam a hàzidokihoz, aki sajnàlkozott egy sort, majd adott beutalót a kardiológiàra,mert a szívem verésével valami nem oké(még kamasz koromban megàllapítottàk,hogy néha eggyel többet üt...)meg a ct mutatott valamit a tüdőmben, úgyhogy most tilos a közelemben dohànyozni,ameddig kiderül,hogy ez most valami,vagy valaminek a maradvànya.
Tegnap felhívtam a tüdőgondozót,kaptam időpontot péntekre.
A kardiológiàn viszont magàhoz az időponthoz 2-6hónap a vàrakozàsi idő.
Úgyhogy felhívtam a medicovert, ahol az első kör a belgyógyász. El is mentem hozzà màr aznap. Sopànkodott egy sort,hogy faszé'nem vettek fel a kórhàz kardiológiai osztàlyàra,màr rég túl lennék mindenen.. de kiírta a beutalókat, ő is megvizsgàlt,ő is hallotta azt a zörejt...
Jövőhéten nagy laborral indítok, aztàn megyek dietetikushoz,mert biztos hogyha a két diétàt összeegyeztetem végre, az is segít, aztàn van egy félbemaradt köröm még tavaszról a proktológiàn(mert még mindig sokat fàj a hasam...) majd kardiológia és utàna kontrollra vissza a belgyógyàszhoz.

Nem ezzel akartam tölteni a nyaramat, és épp szerda reggel panaszoltam Dodiéknak,hogy mennyire rohadtul utàlok orvosokhoz jàrni,mert mindig az van,hogy csak talàlgatnak, aztàn vagy igazuk van,vagy nem.

De ezt most màr végigjàrom.

És közben szarul érzem magam,hogy gondot okozok másoknak, hogy az anyósom sírva hívta fel anyut,hogy mi van velem, annyira aggódik, hogy anyukàm is aggódik,hogy Bokin làtom mennyire kikészíti az egész, és aggódik,hogy mindenki aggódik, pedig az én szokàsom aggódni màsokért.
Én amúgy nem aggódom. Ha valami komoly baj van,majd megtanulok vele élni. Ahogy a gluténnal is megtanultam élni, meg a térdemmel. Szar meg minden, de ezt dobta a gép.
Csak tudjam màr mi van. És bringàzhassak tovább.

Van

Van egy poszt, nem tudom már kitől,vagy honnan volt,ami leírja,milyen érzés tud lenni,amikor gyereket akarsz,de nem jön össze,de mindenki ràkérdez.

Nem olyan nagyon régen egy ismerősöm kirakta,hogy babát vàr. Én meg ültem a telefonnal a kezemben és potyogtak a könnyeim. Amikor legutóbb rosszul lettem,és kiírtam,azonnal jöttek a "biztos terhes vagy!" mondatok. És nem esett jól.
Ahogy most kifejezetten zavart, hogy azért, mert rosszul lettem,rögtön mindenki erre gondolt. Igen én is, csak én tudom,hogy nem vagyok az.

Nem rajtam múlik.

De egyre rosszabbul viselem a reménykedő arcokat, a reménykedő kérdéseket.

Nem gyerekek,nem vagyok terhes, nem tudom mikor leszek az, de ígérem, szólni fogok időben,hogy örüljetek neki ti is!
Addig meg ne kérdezzetek rà, ne célozgassatok rà, mert nem esik jól. Sőt elég szarul esik.
Igen,szeretnénk gyereket,de egyelőre nem döntött őbébisége,hogy megfoganna.

De szólni fogok,ha mégis! Tényleg,komolyan!

Tanév vége

Azon filozom a kádban ülve,hogy mikor van vége a tanévnek.
Mi még jövőhéten bejárunk, a sràcoknak ma évzàró,holnap-holnaputàn még 15-20 perc dumcsi velünk, aztàn vége.

Nem gondoltam volna,hogy ennyire hozzàm nőnek a kölkök. Mindegyikben van valami szeretnivaló.
Mégiscsak 3 tanévet éltünk meg együtt, és bàr tudom,hogy csak a màsik szàrnyba mennek, jó lett volna mindenkitől elbúcsúzni,adni nekik valamit.

Egyelőre ide írom, aztàn talàn a tanítós facera is kirakom,kiről mi jut eszembe.
Eddig nem igazàn írtam neveket, így bajban vagyok írjak-e. :)
De talàn 20 kis keresztnévből nem lesz baj.

Àron: mindig lazàn veszi a dolgokat.
Samu: Egyszerre okos nagy fiú és éles eszű, közben megmarad igazi gyereknek is.
Artúr: A huncut mosolya,ami mögött mindig van valami.
Dàvid: Az érdeklődése minden irànt, ami tudomàny.
Másik Dàvid: A humora. Nagyon kifacsart, nagyon egyedi.
Martin: A végtelen türelme.
Dani: Hogy mindig rossz gyerek akar lenni, de sosem megy neki és iszonyú érzékeny lelke van.
Milu: A menőcsàvó, aki közben iszonyúan baba még.
Barnus: Az esze. Amihez még fel kell nőnie.
Làzàr:. A nagy hangja. És hogy mindig vidàm.
Marci: Marci a leghuncutabb mind közül és olyan szövegei vannak,hogy szerintem ezzel fog csajozni.
Ammu: Azon túl,hogy szerintem nagyon szép kislàny, jószívű,okos,kedves,figyelmes, és még humora is van!
Vera: A képzelete, a kis világa,amiben él. És hogy nagyon jószívű.
Zoé: A könyvek. Én gyereket ennyit olvasni sosem làttam még. És perfektül szinkrontolmácsol,ha kell.
Lauretta: A kérdései, mindig mindenről van kérdése.
Emma: Az esze. És az érdekérvenyesítő képessége.
Mira: Igazi gyerek. Mosolygos, kedves, lelkiismeretes. Boldog.
Dana: A haja. Meg az esze és a humora.
Blanka: Az ambivalens érzései, egyik percben bújós,mosolygós kismacska, a másikban meg karmol és harap. És nagyon nagy igazsàgérzete van.
Leus: A kis kaktusz. Nagyon igyevő, nagyon nagy lélekkel rendelkező, bizonytalan kismadár. Akinek hatalmas szíve van, amibe mindenkit befogad,aki be akar menni.

Hiànyozni fognak a kis lököttek, akkor is ha sok vitàn,veszekedésünk volt. Van akiért nem kell aggódnom, tudom,hogy boldogulni fog az életben és van akiért meg aggódom, hogy mi lesz vele.

Jó,hogy jövőre nem lesz osztàlyom, most kicsit pihennie kell a lelkemnek is.:)

Mitől függ az élethez való hozzààllàsun

Persze tudom, rengeteg mindentől. De vajon mitől függ az,hogy egy ember pozitív vagy negatív beállítottságú?
Vegyünk egy szitut,ami nem olyan vészes, bàrmikor bàrkivel előfordulhat. Beàzik a lakàsa.
Én ebben azt làtom,hogy basszus beàzott, de úgyis festeni kellene. Meg érdekes ez a minta itt.
A negatív meg azt làtja,hogy beàzott, de sokba fog kerülni, ronda..

Mellesleg alapból én nem tartom magam pozitív embernek, csak minden szarból igyekszem kihozni a legjobbat. Igyekszem meglàtni a szépet, a jót,akkor is, ha minden szar.

De amikor ezt megprobalom valaki olyannak magyaràzni, aki negatív, az olyan mintha egy vaknak próbàlnàd a színeket.

De vajon ez vàltozhat? Lehet valaki negativbol pozitív? (Mert visszafele tudom,hogy lehet).

Iskolai bàntalmazás

Minden gyerek vàrja,hogy iskolàba menjen. Új gyerekek,új közösség.
Nem emlékszem az első osztàlyomra,nem emlékszem,hogy bàntottak volna,mert volt baràtom. A tanítónénim gyökér volt,el is jöttünk a suliból.
Màsodikban màr nehezebb volt. Én voltam az új làny. Persze sokakat ismertem a telepről,ez nem tette könnyebbé a dolgot. De azért voltak baràtaim, csak nem sok. Újabb idióta pedagógus, iskolavàltàs. Itt jó volt nekem. Jó volt az osztàly. Összetartó,de befogadó, szerettek itt és én is szerettem itt.
Aztàn megbuktam és bekerültem a b-sekjözé, a maradék osztàlyàba. És itt màr bàntottak. Eleve bukott voltam. A többiek meg butàk. Màrmint, tényleg butàk voltak. Koràbban megúsztam a Kàllayakat, itt volt belőlük egy, aki àllandóan ütött, a többiek meg kussoltak, hogy ne őket üsse.
A következő évben összevontak a màsik két osztàllyal a c vel meg az a val. Megint A-s lettem. De nem lett jobb. Itt sem voltunk odàig egymàsért, itt is ment a folyamatos cseszegetés.
Közben megismertem a HPCseket és ez sokat adott nekem. Voltak baràtaim, akik miatt érdemes volt túlélni, akkor amikor a fiúk, akikkel baràtkoztam,nem voltak bent.

Aztàn középiskolàba mentem, és azt gondoltam,hogy jó lesz! Reménykedtem,új baràtok, ismerősök stb.

Ha nem lett volna az mtt, én nem tudom hogy küzdöm végig. Mert mindenért utàltak. A ruhàim miatt,mert tanulni akartam, mert olvastam, mert soha nem jártam diszkóban, nem pasiztam, nem füveztem, mert kérdéseket tettem fel... Tényleg,mindenért utàltak. De azért ha töridoga volt, tőlem kérdezték az évszàmokat(én meg szemét voltam egy idő utàn és rosszakat mondtam), a hàzit rólam màsoltàk... Egészen addig fajultak a dolgok,ameddig egyszer elkezdtek óràn mindenfélét dobàlni a hajamba. Biosz óra volt. Azért emlékszem rà,mert szegény Bélabàcsi annyira megdöbbent,hogy percekig nem bírt szólni. Mert elegem lett. Felpattantam az asztalomtól és elkezdtem üvölteni,hogy mi az istent àrtottam én,hagyjanak màr békén, és elrohantam.
Amikor meg akartak verni,mert szerintük elterjesztettem,hogy valaki terhes, a tanàrok kísérgettek a metróig, hogy ne bànthassanak.

Nekem szerencsém volt,nem volt még cyberbulling, ha kiléptem a suli kapujàn, akkor ott voltak a baràtaim.
És a mostani gyerekeknek?

Beszélgetős

Arra mentem be,hogy valamiért àll a bàl. Nem értettem mi történt. Utàna jàrtam.
Bementünk a lànywcbe beszélni a kiscsajjal,akit a többiek hibàztattak.
És akkor elkezdett sírni. Mert ő akàrmit csinàl, mindig bàntjàk, mindig kipécézik, és ő màr ehhez elfàradt és elege van.
És csak sírt és sírt, és ott ültem vele szemben, és sajàt magamat làttam, majdnem ugyanennyi idősen.
És aztàn megkérdezte tőlem,hogy nekem nem fàj,hogy a lànyok utàlnak? Mert utàlnak.
Mondtam,hogy tudom, és dehogynem fàj, és persze rosszul esik, de én felnőtt vagyok és tudom,hogy ez a sajàt problémàjuk. Én mindent megtettem annak érdekében,hogy jobb legyen a viszonyunk,legalàbb együtt tudjunk dolgozni. Ha nekik ez nem megy, az az ő bajuk. Tudok én is gonosz lenni, de ennél több vagyok.
És ő is több. És màs osztàlyokból szeretik őt és vannak baràtai.
De ma eljutott oda,hogy be se megy az osztàlyba úgyis csak bàntjàk.

A többiek előtt nem sírt. Mert akkor kinevetik, akkor még jobban bántjàk.

Haragudtam a lànyokra. Nem azért,mert velem kegyetlenek, hanem mert vele azok. Mert az is kegyetlen vele,aki mellett kiàllt a múltkor, amikor ő volt a soros.

Az a làny,akitől ez indul nagyon nagy gondokkal küzd magàban. De az nincs rendben,hogy a többit bàntja.

Néha azt szeretném,hogyha ezeknek a lànyoknak az élet, valamilyen formàban visszaadnà azt,amit ők tettek másokkal.

Szeretném,ha az akivel a wcben beszélgettem sikeres ember lenne, sikeres élettel. Ha nem fàjna màr neki,amit az osztàlytàrsnője csinàlt vele.

Igazàn komfortosan

Tavaly Norvégiàhoz vettem egy sokzsebes, zöldes színű túranacit. Azt hiszem még a kezemet is ebben kérte meg Boki.
Ez a nadràg a legjobban atlétàval néz ki,de pólóval sem rossz.
És rà kellett jönnöm,hogy én az ilyen típusú, sokzseves,kicsit laza,kicsit taktikaihoz hasonló nadràgokban érzem magam a legjobban(meg a kék töröknacimban,csak annak nincs zsebe). Meg atlétàban. Könnyű bennük mozogni, egész jól is àll, igaz,hogy nem a legnőiesebb, de ez nem zavar.

Persze jó néha szoknyàban is lenni, meg ruhàban csinosnak, de valahogy mindennapra nem tudom elképzelni,ahogy a sminket se.

Matematika érettségi

Én legendásan hülye vagyok matekból. De tényleg. Egyszerűen nem àll rà az agyam, hamarabb értem meg az összefüggéseket történelemből vagy elemzek le egy verset(pedig utàlok verset elemezni) mint hogy megoldjak egy középiskolai matek érettségit még egyszer.
A mostani matekot viszont végigpörgettem pénteken, két màr besörözött matekból okos emberrel.
Azt kellett megàllapítanom,hogy baszki ezt még én is meg tudnàm írni. Egy függvénytàbla kell hozzà és a kettes biztos meglenne. Aztàn ràjöttem miért érezhették nehéznek.
Tele van olyan matematikai szakkifejezéssel,hogy módusz, mediàn, unio, halmaz, befogó,àtfogó stb.
Hàt nyílvàn nehéz annak,akinek fogalma sincs arról,hogy ezek a szavak mit jelentenek. De könyörgöm egy egy érettségi, hàt nehogymàr épp ez ne menjen.
Volt olyan feladat(a fagyis) ami konkrétan harmadikos tananyag, oké mi képletet nem tanítunk hozzà, de ha tudom,hogy ez kombinatorika, akkor csak kikeresem a képletet és kiszàmolom.

Egyébként rànéztem a magyarra is,ha màr és meglepődve néztem,hogy valóban egy szövegértés és két fogalmazàs van benne oszt csók?

És ezen rinyàlnak? Tényleg?

Redmi

Egy ideje màr baràtkozom a gondolattal,hogy az eddig jól működő sonyE5öt le kell majd cserélni,mert halódik. Nem talàlt gpst, lenémított hívàs közben, nem jelentek meg az értesítések,kilépett az alkalmazàsokból. Nagyon szerettem azt a telefont. Aztàn Anglia előtt felmentem a telenor oldalàra telefonokat nézegetni és talàltam kettőt,ami szimpi volt, és akciós. El is küldtem Dodienak,hogy segítsen, meg Bokinak, és mindketten a xiaomit mondtàk,hogy az a jó.
Tegnap megjött a fizu, el is mentem a Mammutba,hogy akkor most! Na ott nem volt a készülék. Felhívtam a központi szàmot,hogy hol van. A westendben, corvinban, savoyaban. Kiràly! Akkor iràny a westend! Nagyon lelkes sràc volt az ügyintéző, de telefon, na az nem volt. Nembaj! Felhívtam a corvin telenorjàt,hogy van-e. Van. Szuper! El ne adjàk,jövök érte!
Beàllítàsokkal, csomagvàltàssal, mindennel együtt olyan egy óra alatt meg is lett a kicsike.
Tegnap este màr csengőhangokat àllítgattam rajta, meg üzenet hangokat, letöltöttem a jàtékokat, ébresztő hangokkal szórakoztam, leszedtem mindenféle progit,ami koràbban rajta volt.
Most örömködöm.
Ha beértem kivàlasztok valami csecse kis színezőt,amit a tok hàtuljàba berakok, és kész is!:)

Amikor káromkodni volna kedvem

Nagyon nehéz néha, hogy ne küldjem el egyik - másik kölykömet a jó büdös francba. Csak még ennél is csúnyábban.
Sosem vártam el egyetlen diákomtól sem, hogy szeressen, én se szeretek mindenkit. De tisztelem őket. Na ez az a tisztelet, amit sem tőlük, sem a szüleiktől nem kapok meg. A minimális.

Amikor egy gyerek közli, hogy "mert az Anna csak egy napközis" (what nincs is nálunk ilyen) akkor két okból megy fel bennem a pumpa.
Az egyik, hogy nem meri a szemembe mondani.
A másik, hogy ezt degradráló jelzőnek szánja. Mintha a napközisek nem lennének tanárok, mintha nekik nem ugyanaz lenne a végzettségük.
Tény, nem tartanak órát (van ahol igen) tény, délután vannak a gyerekekkel.
De baromi sok munkájuk van. Teljesen más egy fáradt gyerekcsapattal bármit is csinálni, mint egy frissel, teljesen más dolguk van.
Én szerettem napközis lenni, akkor is ha még a szakmán belül is a legalján helyezkedünk el hiearchiában.
Szerettem a gyerekekkel játszani, foglalkozni, beszélgetni, olyasmikkel törődni, ami a délelőtti menetrendbe nem fért bele.

9 hét (vagy ahogy egy kollegám mondta 36 tanítási nap, ebben az osztálykirándulás is benne van).

Mi megy haza?

Néha annyira szeretném tudni,mit mesélnek otthon a kölykök. Például hogy ment haza,amikor egy csúfolódás után azt mondtam,hogy ez mocsok viselkedés volt. Vajon azt mondta-e a gyerek,hogy őt mocsokoztam-e le vagy sem?
Hogy amikor nem mondom,hogy milyen óra van,akkor hazamennek-e azzal,hogy elmaradt az óra, holott volt, csak nem mondtam?
Hogy amikor másfél óra után nem megyünk ki, meg be kell jönni,akkor vajon az megy-e haza,hogy nem megyünk ki(gyanítom,hogy igen, az értékelések alapján).

8 hét. Ezt mantrázom. 8 hét.

Művelődés felsőfokon

Nálunk a tanáriban állandó téma,hogy ki milyen koncerten volt/lesz, milyen színházi darabot látott, milyen kiállításra ment el.
És én ilyenkor mélyen hallgatok. Mert mi nem járunk színházba, koncertre(vagyis Boki jár, de azok nem komolyzenei koncertek) pláne nem járunk múzeumba. A színház még érdekelne,mert szeretem a színházat. Szeretek színházba járni, az atmoszféráját egy színháznak. Szeretem,ha magával ragad egy darab, bár ez nagyon ritka.
De nem tudom mik a jó darabok,mik azok,amikért érdemes pénzt kiadni.
A koncertek igazán sosem kötöttek le, a komolyzenei koncerteken mindig azt figyeltem,hogy az adott helyen milyen a fal, a dekoráció,mikor milyen hangszer szólal meg, a többi embernek milyen a ruhája, a haja. Nem tudott lekötni,nem tudtam elmélyülni benne. Más egy könnyűzenei,de amióta nem tudok ugrálni, azóta igazán azokon sem tudom jól érezni magam(fáj ha ugrom, és ezt hajlamos vagyok elfelejeni, illetve egyre jobban zavar a sok részeg ember).
A múzeumok meg sosem kötöttek le. Soha nem értettem miért jó állni egy kép előtt és nézni. Ha képeket akarok nézni,akkor kinyitok egy albumot. A hely és életmódtöri még érdekesnek tűnik, Genovában teljesen véletlenül tévedtem be anno egy ilyenre, illetve Torinoban az egyiptomi kiálliátás azért odatette magát. Azt szeretem ha megtaperolhatom a dolgokat, ha kipróbálhatom. Vagy ha Harry Potter múzeum.:)))

Néha kicsit szégyellem,hogy a kulturális életem kimerül az olvasásban (de nem ám mély irodalmi műveket olvasok) a zenehallgatásban otthon, a moziban.
Pedig a szüleim nagyon sokat tettek azért,hogy érdekeljen a komolyzene a múzeum és a többi.

Kastélyok

Egy barátom blogposztja alapján kezdtem el gondolkodni ezen. Annak idején írtam három mesét egy várról. A vár szép,áll,van tornya a toronyban lakik a várúrnő. Van egy rózsás kertje,amiben mindig virágzik a rózsa. A várnak vannak lakói,van aki belső és van aki külső körös. Van aki csak megpihenni jött és tovább is ment. És ez a vár nagyon sokáig mindig nyitva állt mindenkinek. Voltak benne lovagok, művészek, tudósok, gyógyítók, egyszerű mesteremberek. Aztán egy napon egy rejtélyes idegen érkezett, egy varázsló. Varázsló korábban nem élt a várban, és ahogy a többieket,őt is szívesen fogadták.
Aztán történtek dolgok, a virágok elhervadtak, a vár szépen lassan majdnem kiürült, mert sokan nem örültek a varázsló ottlétének, és a kapuk bezáródtak. Sőt a vár úrnője bezárkózott a toronyba. Senkit nem engedtek be. Akik bent voltak, maradtak, de ha akartak mehettek is. Vissza csak feltételekkel térhettek,mert a kapu zárva volt.
Aztán ismét érkezett valaki, aki nagyon halkan kopogott és becsúszott a résnyire nyitott kapun, és maradt. Ekkor a varázsló már rég nem lakott itt.
De az ajtók nem nyíltak ki többet, akármennyire is szerette volna a vár úrnője,nem tudta újra szélesre tárni az ajtókat, nem engedett be a belső körbe embereket, inkább csak az udvarba.

Nem tudom, képes leszek-e valaha újra annyira bízni az emberekben,hogy nem árulnak el,hogy beengedem őket. Miután Thereon elvette ezt az ősbizalmat, egy,najó két kezemen meg tudom számolni, kik azok,akikben igazán megbízom.
Talán ezért sem tudok barátkozni a kollegáimmal sem úgy igazán, és ezért nem érzem úgy,hogy az mttben túl sok barátom lenne.  Nem merem elhinni,hogy egyszer csak nem árulnak el, hogy nem fordítják ellenem,amit rólam tudnak, hogy őszinték velem,ahogy én őszinte vagyok másokkal. Fáraszt ha ezen kell agyalnom, így inkább elkerülöm.
Nekem is jobb,mert nem adok lehetőséget rá,hogy bántsanak(így is megtörténik)és nekik is,mert nem kell egy újabb emberrel foglalkozni.

Érdekes egyébként,hogy amúgy ha kérdeznek én mindig válaszolok. Kevés titkom van, mesélek a családomról, a páromról, a múltam egy részéről, a jövőbeli terveimről is. Figyelemmel hallgatom ha a kollegáim vagy mások beszélnek. De közben mégsem vagyok igazán ott.

Skill

Van egy olyan skill,ami nekem hiányzik.
Alapjáraton azt gondolom,nyitott vagyok, barátságos. De nem tudok a munkahelyemen barátkozni. Munkabarátságaim vannak, de semmi több. Egyetlen kollegám sem járt soha az otthonomban, én is csak munka miatt jártam másoknál. Nem érdeklődöm szünetben a hogylétükről és nem teszek fel magánéleti kérdéseket. Nem sírok a munkahelyemen, soha(ha sírhatnékom van elbújok).
Pedig szeretnék én barátkozni, de nem tudom mások szeretnének-e. Sosem tartottam magam annak az embernek,akivel mások barátkozni akarnának, aki az a "A"  klubban játszó tag.  Az mttben sem éreztem soha magam a "mag", tagjának. Én nem járok nyaralni a kollegákkal,nem hívnak ide-oda.
A mostani munkahelyemen,úgy érzem,ez elvárás lenne, ez a barátkozósdi,de nekem nem megy.  Még mindig én vagyok az,aki viszonylag sokat van egyedül az udvaron,amikor kint van.
Nem tudom jövő tanévben hol fogok dolgozni, az se biztos,hogy itt. Én úgy érzem, a barátkozáson kívül,mindent megteszek,hogy maradhassak.
Aztán majd kiderül.

Kivételesen a gép előtt gondolkodom

Ma megütött egy diákom. Meg is rúgott. 10 éves.
Mindezt azért, mert fel mertem állítani a gép elől. Aztán elszaladt. Mire megtaláltuk beért az anyukája és persze én voltam a hibás mindenért, mint mindig.

Kicsit kezdek már megnyugodni, de elkezdtem gondolkodni néhány dolgon. Végig gondoltam, hogy én mit csinálhattam volna másképp, de azt hiszem semmit. Mivel az első reakciója a gyereknek az ütés volt arra, hogy felállítom és esélyt sem adott rá, hogy esetleg leüljünk és meghallgassam, így azt gondolom nem vagyok hibás.
Az anyuka szerint azért is ütöttö a gyerek, mert ha fenyegevte érzi magát akkor üt.
Tegnap egy másik gyerekem szüleje,amikor elmeséltem, hogy verekedtek a fiúk, mondta, hogy hát fiúk.

Azon gondolkodom, hogy hány éves kortól mondhatjuk egy gyereknek, hogy kiscsillag, felelős vagy a tetteidért. Ha megütsz valakit, annak következménye van. Ha lopsz annak is. Ha ártasz annak is. Ha jót teszel, segítesz, annak is. Hány éves kortól taníthatjuk arra, hogy nem az a megoldás, ha ütsz? Hogy felnőttet, pláne egy nőt nem ütünk meg. Hány éves korig mondhatja egy szülő, hogy a gyerekének joga van megütni a felnőttet, de a felnőttnek nincs joga megfogni a gyereket, vagy lefogni, hogy ne üssön? Meddig lehet elnézni egy gyereknek ha az indulatait nem tudja kezelni?

Engem egészen kicsi koromtól úgy neveltek anyuék, hogy a tetteimnek következménye van. Amikor két évesen elloptam egy Sziamiaút a barátnőmtől, vissza kellett mennem hozzájuk és visszaadni és bocsánatot kérni. Nem anyám, nem apám ment, hanem nekem kellett. Két éves voltam de ez nagyon megmaradt.
Ha kezet emeltem valakire (aki nem a tesóm volt, mert azt lerendeztük egymás között) annak is mindig megvolt a következménye. Nem az volt az alapvető mód, hogy ütünk. Akkor ütöttem, ha engem ütöttek (vagy a tesóimat). Nem mondom, hogy nem verekedtem, mert de, hogy nem törtem be orrot, mert de, hogy nem téptem meg osztálytársnőmet, mert hajjaj. Azt hiszem 14 éves voltam utoljára, amikor olyat ütöttem meg, aki nem az öcsém. Azt is önvédelemből. De lehet, hogy fiatalabb, őszintén nem emlékszem rá pontosan. Az öcsémmel sem verekszünk amióta nagyok vagyunk.
Értem és tudom miért verekszik egy gyerek egy másik gyerekkel. Feszültség, düh, hatalom, esetleg bosszú.
De felnőttet sosem ütöttem meg. Ha kezet emeltem volna bármelyik tanáromra, anyámék a tíz körmömről lekapnak. Nem a tanárt teszik felelőssé, akkor sem, ha ő volt a hülye.

Nagyon sok mindent eltűrök a gyerekektől, van ami fel sem tűnik, hogy esetleg sok (például, sokszor szemtelenek, amit én nem veszek annak, de a kollegák már rájuk szólnak.) de azt, hogy megüssön egy gyerek, azt nem tűröm el. Egy felnőttnek visszaütöttem volna.

Ma annak is tanúja voltam, ahogy egy másik gyerekem taszít akkorát az anyján, hogy még az osztálytársai felhördültek, mert nem akart hazamenni.

10 évesek. Ha most ilyesmit csinálnak, mit fognak később? Hol lesz a határ? Mikor fogják azt mondani a szüleik, hogy eddig kislányom/kisfiam és nem tovább? Mikor fogják azt mondani, hogy ez a TE hibád, nem az enyém, nem másé!

Amikor majd nagyobb baj történik? Amikor olyan kárt okoznak vagy olyan sérülést, ami maradandó? Amikor őket ütik meg úgy, hogy az komolyan fájjon?
Most még kicsik, nincs igazán erejük (bár van egy kettő, akinek azért már elég komoly), de 2-3 év és lesz.
Tényleg nem tudom. Nem sokon múlt, hogy ma, amióta itt dolgozom először, elbőgjem magam a tanáriban. Kolléganőm kérdezte, hogy na mi van én meg épp mentem kifele és mondtam, hogy hagyjuk, mert ha elkezdem mondani, akkor tuti bőgök és az osztályban még várt rám nyolc gyerek, akik rám voltak bízva. Utoljára az első munkahelyemen éreztem így magam, hogy elegem van, nem akarok bejönni többet. Elegem van belőle, hogy a lelkem kiteszem a kölykökért, tényleg mindegyikért, mert mindegyiket szeretem, mert a maga módján mind szerethető, hogy ott vagyok ha kellek nekik, ha baj van, ha öröm van, segítek, megoldom, segítek megoldani, kiállok értük, és igyekszem úgy összerakni a tanulnivalójukat is, hogy az érdekes legyen és ne Szaúd-Arábia éves kőolaj termelése, és mindegy mit csinálok, mert sosem elég jó. Mert azt kapom, hogy órán csak játszunk, hogy nem vagyok ott, hogy nem segítek. Hogy minden rossznak én vagyok az oka.
Aztán eszembe jut a levél, amit az igazgatónk írt a szülőknek, hogy ha lehet ne üldözzék már el a meglévő kollégákat, mert igen nehéz a helyükre mást találni.
Iszonyatosan elfáradtam ebben, és csak azok ölelések, jó szavak, és mosolyok tartanak a pályán, amit a gyerekektől, néhány szülőtől és a kollégáktól kapok. De ilyenkor ez nagyon kevés.
A gyerekek egyébként rettentően segítőkészek és aranyosak voltak. Nagyon kiborultak tőle, hogy ez történt és totálisan fel voltak háborodva. Nekem adtak igazat, ami jól esett és aggódtak értem, amikor az anyukával beszéltem.
Szeretem ezeket a kölyköket, még azt is, amelyik megütött, és igazából tudni szeretném, hogy mi lehet a háttérben (ja ezt is megkaptam ám, hogy mindig ezt kérdezem...) mert látom, hogy valami nem kerek, nem vagyok hülye. Általában elég jól meg tudom mondani, ha valamelyik  gyerekkel valami nem oké, mert ismerem őket, ahogy egy kollegám mondta, együtt élünk, együtt lélegzünk velük.

Nem, továbbra sem gondolom, hogy tökéletes lennék, sőt, nagyon-nagyon sok mindent kell még megtanulnom. Tudom, hogy hibázom és hogy van, amit másképp kellene vagy kellett volna.

De most úgy érzem igazságtalanul bántottak.

Újabb magvas gondolatok a villamoson.

Egy ismerősömnek,akit személyesen nem ismerek, tavaly született gyereke. Tegnap írta ki,hogy szétmentek a gyerek apjával. Leírt egy csomó dolgot, hogy hogyan romlott meg köztük a viszony,meg mit próbált, és hogy a pasi a végén azt mondta, ő nem akarja megpróbálni megjavítani ezt.

Azon kezdtem el filózni,hogy mi lehet az oka annak,hogy olyan sokan mennek szét a gyerek születését követő egy-két évben, vagy a második születése után,mások meg együtt maradnak.

Valamiért, azt soha senki se mondja,amikor az ember gyereket vállal,hogy miért lesz ez nehéz,csak hogy nehéz lesz. Nem mondják el,hogy a nőnek megváltozik a teste, a hormonjai össze-vissza  buliznak, a férfi is változik, hiszen olyan felelősség kerül a vállára,amit fel kell dolgoznia. Nem mondják el,hogy megváltozik kettejük kapcsolata, hogy nem lesz annyi idejük egymásra,mert a gyereket életben kell tartani, ha meg nincs segítség,akkor pláne problémás az egész. Nem mondják el,hogy a gyerek mivel jár,hogy nem az a habos-babos cukibogyó,hogy bőg, hogy nem tudod miért,hogy nem tudsz aludni, hogy mindenki csak rá lesz kíváncsi, rád nem (én igyekszem tudatosan kérdezni mindig a szülőket is), hogy milyen pszichikai teher,hogy ketten vagytok érte felelősek. Senki nem beszél arról,hogy miért nehéz,csak baszogatják egymást az anyák,hogy szarul csinálja a másik, baszogatják az apákat,hogy miért nem megy már annyit sörözni,minek siet annyira haza,baszogatják a párok egymást, mert a fáradtságtól felnagyulnak azok a problémák,mint a "fordítva tette oda a wc papírt" ami egyébként nem zavarna.
És persze nem beszélgetnek erről otthon, csak veszekedés lesz, nem mondja el a friss anya,hogy csak annyira lenne szüksége,hogy egy kicsit ne a csöcsén függjön a bébi,hogy ne csak anyának,hanem ahogy korábban, nőnek is lássak, nem szól,mert "majd megoldom!". Az apa nem mondja el,hogy mennyire fél a kezébe venni az újszülöttet,hogy rosszul van a kakás pelenkától, hogy szeretné ha a felesége mellei nem csak a gyerek táplálására szolgálnának.
Nem szólnak,hogy segítségre van szükségük,hogy visszataláljanak egymáshoz,hanem mind a ketten megpróbálják majd egyedül! Nem osztják meg egymással a félelmeiket, és nem mondják meg ha rossz kedvük van, vagy hogy miért van. (Azt se ha nem tudják miért van.)
Pedig egy család születésekor szerintem extra fontos lenne az, hogy a szülők beszéljenek egymással (és nem egymáshoz) hogy elmondják,leírják,lerajzolják vagy bármilyen számukra megfelelő módon kommunikálják a hogylétüket, meghallgassák egymást és egyik se mondja a másiknak,hogy "ne hisztizz, ne picsogj!"
Nagyon remélem,hogyha mi egyszer eljutunk ide,akkor mi képesek leszünk megugrani ezt, és nem fogunk elválni/szétmenni a gyerek születése után sem.